Az előadás diasora (prezentáció) PDF formátumban letölthető ITT!

Az előadás alkalmával készült képek megtekinthetők weboldalunk Képtár menüpontjában, azaz ITT!

Az utóbbi közlésére azért van szükség, mivel a felolvasóülésen készült videofelvétel (videofájl), sajnálatos módon, a felvétel-készítés során bekövetkezett műszaki hiba miatt, megsemmisült. Ezt a felvételt hivatottak némiképp pótolni az alább következő írásbeli beszámolók.

Szücs János beszámolója

Egy Fejér megyei evangélikus család évszázadai – Ezzel a címmel tartott előadást, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság szervezésében, főtisztelendő Szemerei János úr, a Nyugat (Dunántúli) Egyházkerület evangélikus püspöke, a Nemzeti Múzeum Széchényi-termében, 2021. november 25-én.

Dr. Pandula Attila, az MHGT elnöke, bemutatta és köszöntötte az előadót, aki családtörténeti kutatása alapján ismertette, saját családja, a Szemerei család történetét.

Előadását azzal indította, hogy egy könyvben, amely Lajoskomárom történetéről szól, és amelyet Kovács Eleonóra főlevéltáros jegyzett, megtalálta saját ősei neveit és a település életében betöltött szerepüket. [Az említett kiadvány: Kovács Eleonóra – Kollega Tarsoly István: Evangélikusok Lajoskomáromban. (Tarsoly Kiadó, Bp., 2012.)]

Lajoskomárom, a szülőfalu, ahonnan a család származik, viszonylag fiatal község. 1802-ben alapította herceg Batthyány Lajos, aki Lajoskomárom házhelyeit, utcáit, a főúri (hercegi) rangját jelképező, H betű alakjában jelölte ki.

A község lakóinak összetétele, vallás szerint, nagyobbrészt evangélikus, kevesebb a katolikus és református lakos. Mindhárom gyülekezetnek temploma is van.

Példaként megemlítette múlt évben elhunyt rokonát, a Magyar Királyi Honvéd Légierő legendás 101. „Puma” Honi Légvédelmi Vadászrepülő ezred utolsó, harcban is bevetett pilótáját, Frankó Endre főhadnagyot. A Szemerei család adott egy minisztert is a Hazának.

Földrajzilag a német betelepülök „Heideboden” vidékéről, a Bodeni-tó környékéről érkeztek Lébény (ma Győr-Sopron-Moson megye) településre, ahonnan az 1650-es években, az ellenreformáció következményeként, többek között Szend, Pusztavám, Oroszlány községekbe, majd Lajoskomáromba vándoroltak. A szlovák nemzetiségű ősök a Felvidékről érkeztek, ahonnan az Alföldre, Békés megye egyes helységeibe költöztek át, az ottani birtokosok telepítései eredményeképpen.

A rendkívül adatgazdag előadásba az előadó egyéni érzéseit is beleszőtte, végeredményben megállapítva, hogy számára „minden egyes adat megtalálása nagy örömet, egyben kihívást is jelentett.” Kutatói érdeklődése folyton serkentette, hogy még ennek is – annak is nézzen utána. Csak a munkához rendelkezésre álló idő okoz neki problémát, de azzal biztatja maját, hogy ha majd nyugdíjas lesz, sok mindent kikutathat!

Az előadást követően dr. Pandula Attila elnök úr megköszönte a felettébb érdekes, genealógiai szempontból jelentős kutatást, melyet „lelkészek között ritka” jelenségnek nevezett. Javasolta, hogy a munka nyomtatásban is megjelenjen. Kiemelte, hogy az előadás nagyon emberi volt, érződött, hogy az előadó szívvel-lélekkel, örömmel kutatja családja történetét.

Több további hozzászóló is méltatta a rendkívül izgalmas, tanulságos kutatás bemutatását.

Benke Tamás beszámolója

2021. november 25-én 17 órai kezdettel, az MHGT felolvasóülésén került sor főtisztelendő Szemerei János úr, győri evangélikus püspök előadására, a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi-termében. Az előadás címe: Egy Fejér megyei evangélikus család évszázadai.

Az előadás során Szemerei püspök úr saját családjának, felmenőinek történetére vonatkozó kutatásait ismertette. Megemlítette, hogy saját családtörténeti érdeklődése mellett, Kovács Eleonóra MHGT alelnök asszonytól is biztatást és segítséget kapott a kutatáshoz, többek között olyan szakirodalmat, melyet kutatása megkezdéséhez jól tudott hasznosítani.

Az előadó közvetlen felmenői Lajoskomáromban éltek, mely Fejér megye déli részében, mintegy „evangélikus szigetet” képez a református és római katolikus falvak „tengerében”. A települést a hg. Batthyány-család telepítette újjá, s a község utcái a „H” betűt formálják ki, mely utalás a birtokos család hercegi titulusára. A Szemerei család, előadó szerint, régi evangélikus család, melynek gyökerei a honfoglalásig vezethetők vissza, azonban előadásában főként az újkori felmenőire koncentrált. Ezen ősök szlovák, német és magyar nemzetiségűek voltak. Mint megjegyezte, az evangélikus egyház Magyarországon a „leginkább nemzetiségi” (soknemzetiségű) felekezet. Őseinek vándorlási útvonalait térképen mutatta be, majd rátért a részletes leszármazásra.

Közvetlenül Lajoskomárom megtelepülése után, az 1813. évi Urbáriumban már szerepelnek a Szemerei család tagjai, akik tehát a falualapító generációhoz tartoztak.

Az alapító, hg. Batthyány-Strattman Lajos (nádor) fia volt Batthyány Fülöp, akiről a községi szőlőhegyet (Fülöphegy) elnevezték. E hegyen volt szőlője, az 1810. évi hegykönyv tanúsága szerint, az „öreg” Szemerei Mihálynak.

Egyedülálló forrása a település történetének az evangélikus templom építéséről szóló ún. Aranykönyv, mely magában foglalja a templom építéséhez hozzájáruló lakosok nevét. Ezt a könyvet, melyhez hasonlóval, más egyházközségek esetében, nem találkozott, Hrabovszky György templomépítő lelkész vezette. Forráskiadvány is készülhet róla a közeljövőben.

Előadó szépapjának testvére, a fent említett Szemerei Mihály, mint az építkezés lelkes támogatója fordul elő ebben a forrásban. Az ő közvetlen leszármazottai között jeles egyházi és értelmiségi személyt találunk, 18 evangélikus lelkészt, lelkészfeleségeket, igazságügyi minisztert, tanítókat stb.

A Szemerei-felmenők meghatározása érdekében, előadó kutatta a letelepült népesség kibocsátó-településeit. Megállapítható volt, hogy a telepesek jelentős része a Komárom vármegyei Szák (ma: Szákszend) községből érkezett, többek között az ő (Szemerei) ősei is. A telepes ősök egy ideig még visszajártak Szákra, oda temették őket.

A Tolna vármegyei Nagyszokolyból ugyancsak érkeztek telepesek; a Somogy vármegyei Bábonymegyerből is, ahol Szemerei Mihály élt.

A kutatás során kiderült, hogy egyszerre több Szemerei családtag érkezett telepesként Lajoskomáromba. Az előadó őse, Szemerei Pál, legfiatalabb fiú lehetett, és így még nem volt nagykorú a megszálláskor; a templom-Aranykönyvben is csak később szerepel hozzájárulóként, mint testvérei.

Az ottani keresztelési anyakönyvi bejegyzés azonban hiányzott, s végül a pusztavámi protokollumban (az egyházmegyei gyűlés jegyzőkönyvében) talált rá a Tordason lakozó Várady András tanító nevére, akiről feltételezte, hogy esetleg valami köze lehet Várady Eszterhez. Ez később beigazolódott (az apja volt). Várady András korábban Öskün volt tanító, ott születtek gyermekei, többek között Várady Eszter is. Várady András ezután Gyönkön, majd Gyúrón szolgált; utóbbi helyen preorans tanító volt; és itt is halt meg. Előadó megilletődéssel ébredt rá, hogy abban a gyúrói temetőben, ahol ő is, mint helybeli lelkész, sokat temetett, nyugszik egyik ősapja, Várady András.

Várady Eszter és Szemerei Pál Várpalotán házasodtak össze.

A fiuk, ugyancsak Szemerei Pál, Tolnanémetiből nősült, immár a „nemzetiségi elvet” figyelmen kívül hagyva, német családból való leányt vett el. 13 gyermekük közül három érte meg a felnőttkort.

A közvetlen felmenők megismerése után, a kutatás következő fontos kérdése az volt, hogy vajon honnan kerültek a Szemereiek Lajoskomáromba? Előadó Nagyapjától azt a családi hagyományt hallotta, hogy a Szemereiek Répceszemeréről valók, és hogy sok ilyen nevű ember él ott, tehát ők is onnan származhatnak.

Ebből kiindulva, előadó megpróbálta az áttelepülés időszakában Répceszemerén élt Szemerei családtagokat egyeztetni a Lajoskomáromba költözőkkel, de ez nem sikerült, tehát világos, hogy nem (közvetlenül) Répceszemeréről került a Szemerei család Lajoskomáromba.

A répceszemerei Szemerei-családdal való esetleges rokonság feltárása azonban továbbra is motiválta a kutatót, mivel – mint az Szluha Márton Vas vármegye nemes családjaival foglalkozó könyvéből is kiderül – ez egy 1450-es évekig visszavezethető, régi nemes család, melynek tagjai a XVI. században Nádasdy Tamás szolgálatában álltak.

Nádasdy Tamás a hazai reformáció támogatói közé tartozott, így hatására szervitorai, a Szemereiek, meglehetősen korán protestánssá (később evangélikussá) válhattak. Amikor Nádasdy Ferenc visszatért a katolikus vallásra, elvárta, hogy birtokainak lakossága is ugyanezt tegye, ami igen komolyan megapasztotta a dunántúli evangélikusságot, mivel 43 ezer embernek kellett ekkor áttérnie. Ez azonban a birtokos nemes Szemereieket nem érintette, akik továbbra is az evangélikus valláson maradtak, Szemere és Iván evangélikus egyházközségek patrónusai voltak. A répceszemerei Szemerei-család Sopron vármegye jelentősebb nemesi családjai közé sorolható, legalábbis erről tanúskodik a soproni levéltár egyik ólomüveg ablaka, melyen a Szemerey-címer látható.

1752-ben egy szendi lakos, evangélikus vallású Szemerei családtag, Szemerei István, a kocsi (rk.) templomban kötött házasságot, és ő nemességét is igazolta. Feltehetőleg az ő rokona lehetett az a Szenden lakó, szegény sorsú Szemerei István, aki kilakoltatása ellen írt folyamodványt, szegénységére hivatkozva. Viselt dolgai folytán feltehetőleg elszigetelődött családjától. Ő lehetett előadó ősapja, aki korhely életmódja folytán anyagilag nehéz körülmények között élt, és így a nemesi előjogok gyakorlatából is kieshetett, érdekeit kevésbé tudta rokonaival szemben érvényesíteni. Ez a Szemerei István 1800-ban halhatott meg. Utódai, valószínűleg apjuk emléke elől is „menekülve”, kezdtek új életet a XIX. század elején telepített Lajoskomáromban.

Előadó kiemelte, hogy a „Harangszó” című egyházi lap említi egyik, Lajoskomáromban született rokonát, „répceszemerei Szemerei Terézia” alakban; ami – előadó nézete szerint – arra utal, hogy a család azonos lehet a répceszemerei nemes Szemerei családdal; alátámasztva a Nagyapjától hallott családi hagyományt.

A fiági felmenők után, a nőágiakra tért át. Német felmenői között sok rokonházasság fordult elő, ami az akkori földgyarapító paraszti házassági stratégiákból követezett, s jellemző volt a német falvakra. Ha több fiú megérte a felnőttkort, egy örökölhette csak a földeket, a másodikat-harmadikat „a hazának” (katonának) ill. „az egyháznak” (papnak) adták.

Anyai ági rokonságához tartozik Hofbauer/Hódy József, Lajoskomárom díszpolgára.

A Heidlbauer-ősök a Fertő-tó partján éltek, és Bajorországból, a Bodeni-tó partjáról érkezhettek. Onnan hozták magukkal evangélikus vallásukat is, így a Fertő-parti községben, ahol éltek, eleve evangélikus templomot építettek, melyet emiatt az ellenreformáció során sem vettek el tőlük (ellentétben a korábban katolikusoktól elfoglalt templomokkal).

Békés megyei, Frankó családnevű felmenőinek teljes vándorlási útvonalát is sikerült rekonstruálnia és bemutatnia, akik a Felvidékről, mesteremberként vándoroltak az Alföldre. Ratkó, Zólyom, Szalatna, Korpona, Nagylám, Középpalojta, Domony, Cinkota és Nagylak után Tótkomlóson telepedtek meg.

Lovászik nevű esztergomi őseit, és egyik Budapesten élt dédanyját is említette az előadó. Lovászik István nevű ükapja készítette az Esztergomi Bazilika famunkáit. A Lovászik család a Somogy vármegyei Szőlősgyörökről származik.

A pesti dédanya ősei Irsán (ma: Albertirsa), a „Három Rózsa” nevű ismert csárdát tartották, s onnan jöttek fel Pestre. Anyja testvérei pilóták voltak, így Frankó Endre, az utolsó Puma-pilóta is, aki néhány évvel ezelőtt, egy légiparádén még repült, mielőtt 2020-ban, 98 éves korában elhunyt.

A személyes kötődéseket megvilágító, a kutatás folyamatát rekonstruáló előadás befejeződése után, dr. Pandula Attila MHGT elnök méltatta az érdekes és élvezetes stílusban előadott, adatgazdag előadást. Reményét fejezte ki, hogy a kutatást írásos formában is publikálni fogja az előadó. Ezután Elnök úr felkérte a jelenlévőket, hogy tegyék fel az előadónak esetleges kérdéseiket, ill. mondják el hozzászólásaikat.

J. Zs. hozzászólásában megjegyezte, hogy a közkeletű „akié a föld, az a vallás” szólásmondással ellentétben, nem okvetlenül volt a földesúr áttérése hatással jobbágyainak vallásgyakorlatára, pl. a nevezett Nádasdy Ferenc ellenreformációs tevékenysége is egyéni hitbuzgalmának köszönhető, nem volt szükségszerű, hogy birtokainak lakossága is „egy emberként” áttérjen.

Sz. J., Bokod helytörténetének kutatója, az előadás Bokoddal kapcsolatos részleteit emelte ki, megköszönve az érdekes előadást.

M. E. hozzászólásában érdeklődött, hogy a lajoskomáromihoz hasonló, templomépítési Aranykönyvet másutt is szokás volt-e készíteni, amire az előadó, tapasztalatai alapján, tagadólag felelt, tehát az Aranykönyv megléte Lajoskomáromban helyi sajátosság.

Benke Tamás MHGT pénztárnok két kérdéssel fordult az előadóhoz. Egyfelől, kérdezte, hogy az általa (emlékei szerint) I. Miksa magyar király által címereslevéllel kitüntetett Lovászik családdal azonos-e az előadásban szereplő, esztergomi Lovászik család.
[Mint utóbb kiderült, a kérdező tévesen emlékezett, mivel a Lovászik család címeresleveléről információval nem rendelkezik; hanem az 1754–1755. évi országos nemesi összeírás iratanyagában található említés a Toronyossy/Torony(a)i alias Lovaszik családról, melyből Nyitra vármegyében Lovaszik János Mocsonokon, Lovaszik Márton pedig Érsekújváron élt, és Pozsony vármegyei (Gány, Sassin, Jablonca helységekben élő) nemes rokonaik tanúvallomásai, valamint egyéb okmányok alapján próbálták nemesi jogállásukat igazolni. Az erre vonatkozó iratok megtalálhatók az MNL OL – C 30 (Helytartótanács, Acta Nobilium) – Nyitra vármegye – Fasc. 3. jelzet alatt.]
Az előadó jelezte, hogy az előadásban előforduló Lovászik család nem rendelkezett nemesi címmel.

A másik kérdés arra vonatkozott, hogy mivel Komárom vármegyében létezik Komáromszemere nevű település, nem merült-e fel a kutatás során, hogy a család esetleg innen kerülhetett Lajoskomáromba?
Az előadó jelezte, hogy sok helyen vannak a történelmi Magyarországon Szemere nevű helységek, többek között Komárom, Győr és Sopron vármegyében, majd – szakértők véleményére utalva – megállapította, hogy az itt élt, birtokolt (nemes) Szemerei családok között vérséges kapcsolat áll fenn.

(Mint kiderült, az eladó tervezi családtörténeti monográfia megjelentetését is, melyből a pénztárnok nagy tisztelettel igényelt egy példányt, az MHGT szakkönyvtára részére.)