A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2020. évi felolvasóüléseinek sorozatát, hagyományainkat követve, a 2020. január 30-án tartott elnöki előadás nyitotta meg, melynek címe:
A császári és királyi Haditengerészeti temető Pólában.
Az előadás diasora (prezentáció) PDF formátumban letölthető ITT!
Az előadásról készült fényképek megtekinthetők weboldalunk Képtár menüpontjában.
Az előadásról készült videófelvétel megtekinthető az MHGT YouTube csatornáján:
Dr. Pandula Attila, az MHGT elnöke, a pólai haditengerészeti temetőben folytatott kutatásait mutatta be, gazdag vetített képanyagot felvonultató előadásában.
Elöljáróban ismertette az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének néhány jellegzetességét. Megemlítette, hogy a Habsburg-Lotharingiai család több tagja, így Ferenc Ferdinánd egykori trónörökös és admirális, valamint Károly István főherceg is, érdeklődött a haditengerészet iránt. Kitért a korábbi (19. század közepét megelőző) tengerész-temetések módjára is.
Korábban a tengeri utak során elhunyt hajósokat, a holttest rövid eltarthatósága miatt, a tengerbe temették (vitorlavászonba varrva, ágyúgolyó nehezékkel). Azonban a 19. század második felében, az Adrián állomásozó cs. és kir. haditengerészek esetében, egyre inkább előtérbe kerültek a szárazföldi temetések. Így alakult ki a pólai kikötő vonzáskörzetében is, az egyre bővülő haditengerészeti temető.
Nem csak katonai események követelhették tengerészek életét. Pl. az 1895–1896. évi déltengeri, térképészeti expedíció során, melyet a Salamon-szigetekre küldtek (Albatrosz-expedíció), az egyik kannibálok lakta szigeten, a partra szállt tengerészeket és térképészeket, a bennszülöttek megették. Gránit emlékművük „a tudomány oltárán elvérzett bajtársakként” említi őket. (Ugyancsak említésre érdemes a Ferenc József-föld felfedezése is, mint történelmi esemény.) Kazánrobbanás, ágyú-robbanás, aknabaleset vagy zátonyra futás következtében is elhunyhattak haditengerészek, békeidőben is (pl. hadgyakorlat közben).
A kínai ún. bokszerlázadás (1899–1901) leverésére az osztrák-magyar hadsereg is küldött harcoló egységeket, akik minimális veszteségeket szenvedtek, a pekingi követségi városrész védelme során. Pekingben kápolnát emeltek emlékükre, mely ma is látható.
1898-ban, Honolulu közelében, egy tájfun süllyesztett el egy hajót, melyen sok tengerész utazott. Az ő hadisírjaik a mai napig léteznek, az osztrák Fekete Kereszt (Schwarzes Kreuz) nevű emlék-szervezet újratemette az elesetteket, és gondozza ezeket a sírokat.
Lissa és Cattaro, ugyancsak hadiesemények, ill. lázadás színhelyei voltak, ahol elesettekkel, és hadisírokkal számolni kell.
Szóba került a Monarchia utódállamainak, így elsősorban Magyarországnak, Ausztriának és Horvátországnak a részvétele, a Pólában (és a Tengermelléken) található haditengerész-sírok gondozásában.
Ezután előadó áttért a pólai hadikikötő, és tengerészváros (Marinestadt) történetére. A város a 19. század második felében lett az osztrák (majd osztrák-magyar) haditengerészet főkikötője. Tengeröble alkalmassá tette nagy hadihajók építésére. (Ma civil hajókat építenek itt.) Külön városnegyedet (lakótelepet) és templomot építettek, az eredeti város szélén, a haditengerészek számára (San Policarpo városrész). Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetében sok nemzetiség képviseltette magát. Ugyan a magyarokat igyekeztek előtérbe helyezni, de (helyzeti előnyük folytán) túlnyomó részt horvát, dalmát, olasz, albán tengerészek szolgáltak itt. A tisztek főleg osztrákok és csehek voltak. Főtisztek tekintetében, a képzett káderek nagy hiánya jellemezte a haditengerészetet, miáltal egy időben dán ill. francia nemzetiségű admirális is volt.
Az előadás tárgyát képező, 1862-ben megnyitott haditengerészeti temető, a régi városközponttól 3 km távolságra található. Az idők folyamán a temetőt többször bővítették, így az eredeti határoló kőfalak egy része immár a temetőn belül húzódik, három részre osztva azt. A temető központjában ravatalozó van, a körülötte elterülő domb-teraszokon találhatók a sírok. A temető ökumenikus jellegű, tehát több felekezet tagjai nyugszanak itt, pl. mohamedán részleg is van. A sírkertben mediterrán növényzet található, így ciprusfák is.
Az előadó hosszasan beszélt a temetőben található sírokról, az egykori temetkezési szokásokról. Minden tengerészt, illetve feleségeiket, családtagjaikat is, ide temették. Kezdetben tömegsírokba történt az itteni temetkezés, 1870-től azonban már egyéni sírokba helyezték örök nyugalomra az elhunytakat. Itt nyugszanak pl. a Szent István csatahajó elesettjei is. Amikor 1918. november 1-én a jugoszlávoknak már átadott Viribus Unitis csatahajót tévedésből elsüllyesztették az olaszok, a kapitány, Janko Vuković, valamint a mintegy 400 főnyi, délszláv legénység, akik ekkor a hajón tartózkodtak, életüket vesztették. Az ő testük is ebben a temetőben nyugszik. A Cattaro-nál kivégzett lázadókat, köztük egyik főkolomposukat, Ljubomir Kraus-t, ugyancsak itt temették el.
A spanyolnátha-járvány kezdetén, 1918-ban, egy rövid ideig, ennek áldozatait is ezen temetőbe temették el. Ekkortájt egy új haditengerészeti temetőt is nyitni akartak, de a történelmi események folytán, erre már nem került sor. Amikor a város olasz kézre került, a temetőt fenntartották, de az olasz halottakat nagyrészt elszállították innen. (Bizonyára attól féltek, hogy a későbbiekben el fogják veszíteni ezt a területet.)
A II. Világháborúban a partizánok, horvát fasiszták (usztasák), olaszok, mind temetkeztek ide. Az olasz flotta, az afrikai hadszíntéren elesetteket is ide temettette, de az a részleg nem látogatható. Az usztasa haditengerészeket (Marine Legion, ill. horvátul: Hrvatska pomorska legija), akik a németekkel tartottak, nemrégiben (a titói Jugoszlávia bukása után) szintén ide hozták át. 1960. körül Póla városa tataroztatni kívánta a temetőt, felismerve annak műemlék-jellegét. Az 1960-as években Ausztriából hoztak (temettek) át ide, korábban itt szolgált személyeket.
Végül az osztrák Fekete Kereszt, és ennek német testvér-szervezete, lehetőséget kapott a temető fenntartására, gondozására. Az erre vonatkozó szerződést, a város 1990-ben kötötte meg, az említett szervezetekkel. A temető sírjait a következő hét évben – nemzetközi összehasonlításban is mintaszerűen – helyreállították. Az állam védett kulturális emlékké nyilvánította e temetőt, mely később UNESCO-védettséget is kapott, és látogatott „nemzetközi kultuszhellyé” vált.
A temetőben lévő sírok nem túl díszesek, lévén hogy az elhunytakat a flotta költségére temették el. Díszes, heraldikus sírok gyakorlatilag nincsenek, csupán az újabb időkben készült egy-kettő. (Kivételt képez a francia származású Anton Bourguignon admirális sírján látható címerábrázolás. Az ő tiszteletére nevezték el az egyik pólai erődöt is.) Egyes (német) sírokon, kezet fogó kezek láthatók, ezek munkásmozgalmi jelképek, melyek a „kommunista világbékére” utalnak. A sírokra gyakran napra pontosan kiírták a születési és halálozási dátumot. Egyes tengerész-családok családi sírbolttal rendelkeztek.
A központi épületnél jelképes sírok találhatók, a tengerbe veszett áldozatok emlékére. Némely sírra az ott nyugvó személy hovatartozásának megfelelő, nemzeti színű szalagot kötöttek, a sírkertet felkereső hagyományőrzők. A fa sírjelek nagy része mára elpusztult. Az egyes síremlékeken megjelenő kelta kereszt angol felmenőkre utal. Némelyik síremléken sírvers is látható. A temetőben néhány gyermeksír is található.
Meglepő módon, a tengerész-sírhelyekre jellemző horgony-motívum, alig néhány síron fedezhető fel; holott más tengerészeti temetőkben, mind a sírkövekre faragva, mind – valóságos vashorgony formájában – a síremlékre helyezve, gyakran előfordul. Ennek az ősi jelképnek a hiánya a tengerész-település lakóinak polgáriasult szemléletére vall. A sírhelyek egy része tipikusnak mondható, egy kaptafára készült helyi gyártmány. Nem valószínű, hogy messze földről (pl. Bécsből) rendeltek volna ide síremléket. A temető zárt, tehát újabb temetkezések már nincsenek; egyes elhunytak leszármazottai gondozzák, felújítják az ősök sírjait.
A temető hangulati szempontból egyedülálló. Leginkább osztrák turisták szokták felkeresni. A (díszurnás kapubálványokkal rendelkező) régi kapu mellett volt egykor a ravatalozó, tehát ezen a kapun hozhatták be egykor a halottakat.
A temető mellett élt a tengerész-vikárius (tábori lelkész) is, ő végezte a temetéseket.
A temetőt kísérő létesítmények, emlékek közül, az előadó a temető mellett álló egykori temetőőri házat, valamint a közeli „búfelejtő” kocsmát mutatta be (mely utóbbi már nem működik, mivelhogy nem élő temetőről van szó); valamint a temető tőszomszédságában elterülő, egykori jellegzetességeit nyomokban ma is őrző tengerész-lakónegyedet, melyet egykor „Arsenal” névvel illettek. Előadó megjegyezte, hogy hasonló, mesterségesen létrehozott tengerész-város és temető, Kronstadt-ban található (ma Szentpétervár része, Oroszországban).
A magyar Honvédelmi Minisztérium, az 1960-as évektől szervezett itt magyar állami megemlékezéseket, koszorúzásokat. Több magyar állami vezető (pl. Kádár János, Göncz Árpád, Áder János) is felkereste a temetőt. Elképzelhető, hogy Horthy Miklós is járt a temetőben. (Horthy villája a városban ma is áll.)
Az előadást a jelenlévők élénk tetszéssel fogadták.
Megjegyzendő, hogy közvetlenül az előadás előtt, a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack-termében került sor az MHGT és a Magyar Történelmi Családok Egyesülete közötti együttműködési megállapodás aláírására (amiről külön is hírt adtunk).
(A beszámolót írta: Benke Tamás.)
