A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2015. II. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack-termében tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.).

Részletes program:

2015. szeptember 24. Csütörtök. (17:00)

A soproni gazdapolgárok: a Göschl család példája

Előadó: dr. Krisch András (főlevéltáros, Soproni Evangélikus Gyűjtemények)
Az ülést vezeti: dr. Kollega Tarsoly István (alelnök)

A Göschl család példája egy tipikus gazdapolgári család történetét, hétköznapjait szemlélteti. Az ellenreformáció elől menekülve a 18. század közepén érkeztek a szabad királyi városba, s Andreas Göschl 1768. február 26-án kapta meg a polgárjogot. A család tagjainak – akiknek a 20. század közepéig a szőlőművelés volt a fő bevételi forrása – életén keresztül az előadás ismerteti Sopron gazdaság – és társadalomtörténetének a vizsgált időszakra vonatkozó szeletét is. Egy család példáján azt az ívet látjuk kirajzolódni, amelyet ez a tipikus soproni társadalmi réteg évszázados története folyamán bejárt.

2015. október 29. Csütörtök. (17:00)

Válogatás a magyarországi római katolikus egyház heraldikai emlékeiből

Előadó: dr. Rainer Pál (történész, Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (elnök)

Hazai címertanunk sajátos és meglehetősen elhanyagolt részterülete az egyházi heraldika. Az előadás közel 800 év magyar középkori és újkori római katolikus egyházi heraldikai anyagát tekinti át vázlatosan.

A papság középső és alsó rétegének címerhasználata – természetesen szerényebb keretek között – rendszerint a főpapi címerhasználatot igyekezett követni. Az európai gyakorlattól eltérően Magyarországon az egyházmegyéknek nem alakultak ki saját címereik (bár kísérletek előfordultak e téren is), az egyes püspökségek, érsekségek mindenkori hivatalban lévő főpapjuk családi címerét használták. Az egyházi testületek (konventek, káptalanok) jobbára védőszentjeikkel ellátott pecséteket alkalmaztak. Címereket elvétve, csak az újkorban használtak.

2015. november 26. Csütörtök. (17:00)

A magyarországi protestáns egyházak címerhasználata

Előadó: dr. Szabadi István (levéltár-igazgató, Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltára)
Az ülést vezeti: Katona Csaba (alelnök)

A késő középkori egyházi címerhasználat jellemző vonása, hogy a szentek és bibliai jelképek korábbi használata helyett az egyházban is az öröklött családi címerek váltak uralkodóvá. Úgy tűnik, a reformáció ebben is szakítást jelentett kora elvilágiasodott gyakorlatával szemben. Jól szemlélteti ezt már Luther Márton címerhasználati gyakorlata is, aki családja régi címerét átalakítva alkotta meg személyes jelképét. A Luther-rózsa aztán az egész evangélikus egyház jelképévé, címerévé vált, Magyarországon is használják az evangélikus gyülekezetek, intézmények.

A holt heraldika korában vagyunk, amelynek legfontosabb vonásai jelentkeznek a protestáns címer- és pecséthasználatban. A heraldika tantárggyá vált, az első magyar címertan szerzője is református lelkész: Pápai Páriz Ferenc (1695). A protestáns címerek leegyszerűsödnek, pusztán jelképi szerepet töltenek be, ennek megfelelően előtérbe kerülnek a bibliai motívumok (reformátusoknál legelterjedtebb a zászlós bárány), de előfordul, hogy a pajzson csak szentírásbeli idézet szerepel. Gyakori az adott település templomának immár nem stilizált, hanem hiteles ábrázolása, ritkábbak a patrónus családjának címeréből származó jelképek. Azzal is találkozunk, hogy a politikai község és az egyházközség címeres pecsétje azonos, leginkább egyházi motívumokból áll. Ennek oka az is lehet, hogy az egyháznak nem volt pecsétje, de arról is szó van, hogy az eklézsia és község a kora újkorban nem vált ketté, nem különült el egymástól. Ez nemcsak a címeres pecsét használatában mutatkozott meg, hanem egy-egy adott iratot hitelesítők személyében is: a lelkész és a kurátor mellet ott vannak a községi testületek vezetői is, esetleg a nemesek hadnagya és a bíró. Egy adott egyházközség címere az idők folyamán változhatott, majd csak a 19. század legelején rendeli el a Helytartótanács a címer- és pecséthasználat rögzítését.

2015. december 10. Csütörtök. (17:00)

Közigazgatás-történet, archontológia, tisztviselői életpályák. A megyei levéltárak szerepe és lehetőségei a közigazgatás-történeti kutatások terén.

Előadó: dr. Fülöp Tamás (levéltáros, főigazgató-helyettes Magyar Nemzeti Levéltár)
Az ülést vezeti: Kovács Eleonóra (főtitkár)

Az elmúlt évtizedek során a magyar levéltáros szakmán belül mind határozottabb érdeklődés mutatkozott a közigazgatás-történeti alapkutatások iránt. Mind több megyei levéltárban kezdődtek meg archontológiai, prozopográfiai feltáró munkák, egyre több helyen készültek tisztviselői adattárak, archontológiai adatbázisok. A megyei tisztviselői adattárak összeállítása, a legfontosabb vármegyei, törvényhatósági, városi, járási, tanácsi, stb. tisztségviselők hivatali idejének adatbázisba rendezése, a történelmi korszakok szerint változó közigazgatási tisztségek, feladatkörök, jogosultságok tartalmi elemeinek rekonstrukciója, a primer források jellegéből, a kutatásmódszertani sajátosságokból és az intézményi adottságokból eredően elsősorban levéltárszakmai feladat. E munkák hordereje, a források sokszínűsége és kiterjedtsége miatt, a megyei archontológiai alapkutatások, illetve adatbázisok összeállítása és eredményes publikációja egy egész levéltáros munkaközösség számára jelentenek szakmai kihívást.

Követve más megyei levéltárak példáját, és felhasználva az időközben felhalmozódott szakmai, módszertani tapasztalatokat, 2011 tavaszán a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár munkaközössége is megkezdte a megye tisztviselői adattárának összeállításához szükséges alapkutatásokat. E munkák eredményei ma már kézzelfoghatóak: elkészült a megye közigazgatás-történetének összefoglaló feldolgozása, az intézményi honlapon egy folyamatosan bővülő és frissülő archontológiai adatbázis vált elérhetővé a kutatók és érdeklődők számára, és a kutatások eredményeiből számos tisztviselői életpályát, karriert bemutató tudományos publikáció is született.

Az archontológiai kutatások minden bizonnyal az elkövetkezendő időszakban is fontos szerepet kapnak a Magyar Nemzeti Levéltár adatbázis-építési és tudományos programjaiban. Az új szervezeti keretek között pedig a megyei levéltárak számára lehetőségek nyílhatnak a szakmai tapasztalatokat integrálni képes, átfogóbb módszertani alapokra épülő közös munkálatokra is.

A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2015. I. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack-termében tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.).

Részletes program:

2015. január 29. Csütörtök. (17:00)

Szent István lovagjai. A Magyar Királyi Szent István Rend egyes rendvitézeinek síremlékei, temetési helyei, különös tekintettel a társadalomtörténeti vonatkozásokra.

Előadó: dr. Pandula Attila (egyetemi docens, ELTE BTK, az MHGT elnöke)
Az ülést vezeti: dr. Spilenberg-Diószegi György (titkár)

Az előadás a Magyar királyi Szent István Rend rendvitézei síremlékeivel, sírhelyeivel kapcsolatos eddigi kutatásokat foglalja össze. E rendkívül komplex forrásanyag funerológiai, heraldikai, genealógiai, archontológiai, történeti ikonográfiai szempontból értékes adatokat tartalmaz.

Az előadó a témába vágó anyagból a közeljövőben 100 személyt kíván bemutatni, olyan rendvitézeket, akiket a történelmi Magyarországon helyeztek örök nyugalomra. Módszertani szempontból sem érdektelen az ennek kapcsán bemutatott reprezentatív minta, 22 személy síremléke, sírhelye. Mindez jól jellemzi a rendtörténet különböző időszakait.

1. csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula miniszterelnök (1867, nagykereszt), Tőketerebes
2. nagyfalusi Arany János költő, MTA titkár (1867, kiskereszt), Budapest
3. apponyi gróf Apponyi Antal nagykövet (1823, nagykereszt), Appony
4. herceg Batthyány Károly marsall (1775, nagykereszt), Németújvár
5. báró Bruckenthal Sámuel gubernátor (1765, kiskereszt; 1774, középkereszt; 1787, nagykereszt), Nagyszeben
6. herceg Esterházy (III.) Pál Antal miniszter, nagykövet (1817, nagykereszt), Kismarton
7. báró Fekete Mihály választott püspök (1857, kiskereszt), Esztergom
8. Bartholomeus Ludwig von Höhengarten alsómagyarországi bányagróf-helyettes (1779, kiskereszt), Windschacht
9. alsódraskóczi és jordánföldi Ivánka Imre Vöröskereszt főgondnok (1882, kiskereszt), Máriabesnyő
10. Jókai Mór író (1878, kiskereszt), Budapest
11. gróf Károlyi István politikus (1877, nagykereszt), Fót
12. Kopácsy József hercegprímás (1840, nagykereszt, illetve rendi prelátus), Esztergom
13. báró König Károly (rendi kincstárnokként kiskereszt), Tahitótfalu
14. Munkácsy Mihály festő (1896, kiskereszt), Budapest
15. péchújfalusi Péchy Imre politikus (1835, kiskereszt) Budapest
16. rónai Rónay Jácint kanonok (1873, kiskereszt) Pozsony
17. gróf Szécsen Antal főudvarnagy (1871, középkereszt), Pozsony
18. Szmrecsányi Dárius főispán (1885, kiskereszt), Pozsony
19. Thaly Kálmán történész (1901, kiskereszt), Pozsony
20. erdődi Török József altábornagy (1880, kiskereszt), Pozsony
21. Ürményi József országbíró (1776, kiskereszt; 1792, középkereszt; 1808, nagykereszt), Vál
22. Vajda Ödön ciszterci apát (1896, kiskereszt), Zirc

Az elnöki előadást követően kerül sor a következő könyvismertetőre:

Keöpeczi Sebestyén József címerművész

Előadó: dr. Szekeres Attila István (heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke, Sepsiszentgyörgy, MHGT)

Keöpeczi Sebestyén József halálának (1964. december 27.) félszázados évfordulójára jelent meg Szekeres Attila István „Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész” című, gazdagon illusztrált kötete, mely amellett, hogy végigkíséri a heraldikus életútját, művészetének ismertetésére helyezi a hangsúlyt.

Keöpeczi Sebestyén József (1878–1964) erdélyi címerművész, heraldikus, 1903–1914 között a Kolozsváron kiadott Genealogiai Füzetek munkatársa, 1903–1911 között társszerkesztője. A folyóiratban, melynek megszűnése után Budapestre távozott, közel száz rajza (főleg címerrajza) és tizenhat tanulmánya jelent meg. Ő illusztrálta Sándor Imre: „Czímerlevelek” (Kolozsvár, 1910 és 1912) című, két kötetet megért gyűjteményét, amelyben 259 heraldikai rajza jelent meg.

1915-től hivatalosan használhatta az Országos Levéltár megbízott címerfestője titulust. Ebben a minőségében ő rajzolta meg a Magyar Királyság 1915-ös középcímerét és pecsétrajzát.

Az I. világháborút követően a Székely Hadosztályban harcolt, annak fegyverletétele után tiszttársaival együtt a brassói Fellegvárba internálták. Onnan a háromszéki Köpec faluba került. 1919–1940 között itt élt családjával.

Nevéhez fűződik a Román Királyság 1921-es címerének megalkotása. 1926-ban címerekkel díszítette a köpeci református templom belsejét. Ő a fő illusztrátora Lukinich Imre: „A bethleni gróf Bethlen család története” (Bp., 1927.) című monográfiájának. A bécsi döntést követően Kolozsvárra költözött, s az Egyetemi Könyvtárban dolgozott.

Számos címertani, művészettörténeti, építészettörténeti tanulmányt közölt. Rengeteg címert festett, sok könyvjegyet rajzolt, emléktáblákat készített, címerekkel díszített családfákat állított össze. Művészetében főleg Bethlen Gábor korát idézte meg. Jelentős műemlékvédelmi tevékenysége is, de igazán kimagaslóan a heraldikát – címertudományt és címerművészetet egyaránt – művelte. Címerfestményei, heraldikai rajzai művészi kivitelűek.

Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.

2015. február 26. Csütörtök. (17:00)

„Volt egyszer egy betyárvilág” – Rózsa Sándor Békés megyei baráti köre a genealógiai kutatások tükrében

Előadó: dr. Seres István (történész, Békés)
Az ülést vezeti: Kovács Eleonóra (főtitkár)

Az 1947-es országos centenáriumi néprajzi gyűjtés során a gyűjtők az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc emlékei mellett a betyárvilágra vonatkozó néphagyományokat is igyekeztek összegyűjteni. A gyűjtőfüzetek számos helyi vonatkozású érdekességet is megőriztek. A Békés megyei Gyomán pl. Rózsa Sándor két barátjáról, Török Samuról és Petrásról beszéltek sokat, Kondoroson pedig Rózsa eredeti béklyóját mutatták meg, amelyet a betyár saját kezűleg ajándékozott egy Kapszela nevű barátjának.

Török Sámuel vagy Samu neve nem ismeretlen az olvasóközönség előtt. Fontos szereplője Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond örökbecsű műveinek, az utóbbi alapján készült nagysikerű TV-film sorozatban pedig Vadász Zoltán személyesítette meg. Ő az a régi, tapasztalt betyár, aki kötőféktépésben verseng Rózsa Sándorral, s miután összebarátkoznak, segít Rózsa Bandi kiszabadításában, később pedig, a Veszelka-tanyáról történt nevezetes kitörés során a pandúrok elfogják. Török valós személy volt, hódmezővásárhelyi nemes család sarja, aki 1845–1848 között bizonyíthatóan Rózsa egyik közeli betyártársa volt. (Török neve egyébként a Rózsa 1859. és 1872. évi tárgyalásainak hírlapi tudósításaiból vált ismertté, az 1845-ös események kapcsán.)

A gyűjtésekben szereplő másik két személy viszont nem bukkan fel a betyárvilággal kapcsolatos tudományos összefoglalásokban, szépirodalmi művekben. Rózsa Sándor 1848-as szerepét vizsgálva, a Békés megyei levéltárak (Békés vármegye, Szarvas és Orosháza városok, valamint Öcsöd község) anyagában kutatva kezdett körvonalazódni, hogy 1847–1848 fordulója körül a legendás betyárvezér kiterjedt Békés-Csongrád megyei baráti körrel rendelkezett, amelynek tagjai részint Hódmezővásárhely és környékéről, valamint a Békés megyei Szarvasról s a vele szomszédos két községből, Öcsödről és Békésszentandrásról, illetve Orosházáról kerültek ki. A korabeli források szerint Orosházán elsősorban Keresztes Jancsi és a helyi nemes Zalay család tagjai, Szarvason pedig Petrás János, Keller Hanzi (János) és társaik tartoztak Rózsa közvetlen baráti körébe.

A levéltári források tehát alátámasztják a jó 100 évvel később lejegyzett szájhagyományokat. A korabeli jelentések adatai alapján a betyárok családi adatait, vagyoni, társadalmi helyzetét is be tudjuk mutatni. A Gyomán említett Petrás János pl. jómódú szarvasi gazdacsalád sarja volt, akiről a gyulai börtön rabjegyzékéből kiderül, hogy egy szerencsétlen esemény kapcsán sodródott a betyárok közé. Egy halállal végződő lakodalmi verekedés miatt fogták el, de még útközben sikerült megszöknie. Az eseményt a szarvasi evangélikus anyakönyv is megörökítette, és a temetési bejegyzésnél, a halál okánál, az elkövető neve is szerepel! A Békés megyei betyárvilágot éppen a forradalom kitörése idején sikerült felgöngyölíteni, 1848 nyarán Rózsa minden valamirevaló itteni barátja a gyulai börtön lakója volt, és folyamatosan kérvényekkel bombázták a helyi vezetést, hogy engedjék ki őket Rózsa után harcolni. Jellemző viszont a Békés vármegyei törvényhatóságra, hogy miközben számos rabnak lehetőséget adtak arra, hogy önkéntesként csatlakozhasson a honvédsereghez, Rózsa betyártársainak minden ez irányú kérelmét visszautasították!

Jellemző, hogy a szarvasi betyárok sokszor becenevükön vannak említve a forrásokban, mely elnevezések szlovák nyelvűek. A kondorosi béklyó tulajdonosaként említett Kapszela („pásztortarisznya”) is egy ilyen ragadványnév. Tulajdonosának kiléte a szarvasi nemesség 1841. évi cselédlajstromából derül ki, ahol a későbbi szarvasi főbíró, nemes Boros Mihály juhásza, „Filó Mihály Kapszela” néven van bejegyezve! Mivel a „cselédek” (alkalmazottak) életkoruk, vallásuk szerint, valamint feleségük és gyermekeik nevével és korával voltak felsorolva, az illető juhász életrajzi adatait is sikerült levezetni. Az orális hagyományt tehát a levéltári forrás mellett a genealógiai kutatással is igazolni tudjuk. Neve azonban nem fordul elő a törvényszéki iratokban, és a Rózsa Sándorral, vagy egyáltalán a betyársággal kapcsolatos forrásokban. A Rózsával egyívású „Kapszela” minden bizonnyal nem is volt betyár, viszont Rózsa barátjaként ételt, szállást (búvóhelyet) nyújthatott neki, vagy az elhajtott állatok ideiglenes elrejtésében segédkezhetett.

Már O’sváth Pál sárréti csendbiztos és rendőrségi szakíró megállapítása óta közismert, hogy 1848 előtt a kisnemesség volt a bűnözés melegágya a bihari Sárrét vidékén. Ez a megállapítása természetesen a Biharral szomszédos térségre is igaz. Szinte minden településen megtalálható volt egy-két olyan kisnemesi család, amelyek több tagjának is köze volt a betyársághoz. Biharban pl. Berettyóújfaluban és környékén a nemes Zöld család tagjai (leghíresebb képviselőjük: Zöld Marci), Sarkadon pedig a Leelőssyek neve ismert, Békésben Gyomán az Izsók, Orosházán a Zalayak, Szarvason pedig a Ruzicskák hozhatóak összefüggésbe a korabeli betyárvilággal, és természetesen ehhez a körhöz tartozik a többször említett hódmezővásárhelyi Török Samu is.

2015. március 26. Csütörtök. (17:00)

Hiba a kréta körül – A jászárokszállási Móczár család „nemességének” kérdése

Előadó: Katona Csaba (történész, az MTA BTK TTI, a Magyar Történelmi Társulat titkára, Budapest, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (elnök)

A 19-20. század fordulóján Jászárokszálláson, Kiskunfélegyházán, sőt Budapesten is szép számmal éltek az Árokszállásról kirajzott Móczár család tagjai. A 20. század elejétől a család tagjainak egy része használni kezdte a „jászárokszállási” nemesi előnevet. 1645-ben ugyanis III. Ferdinánd nemességet adományozott Móczár Pál nevű hívének. Ezt erősítette meg I. Ferenc József 1905-ben. 1986-ban, amikor a család egyik leszármazottja összegezte kutatásait, azt rögzítette, hogy a „jászárokszállási” előnév az 1645. évi armálisban is szerepelt.

Ám a nemesség kihirdetésére abban a megyében került sor, ahol a nemességet elnyert személy lakhelye volt, így felmerül a kérdés, hogyan kaphatta Móczár Pál a „jászárokszállási” előnevet? Az eredeti oklevélben nem is szerepelhetett a 20. században hivatalossá vált Jászárokszállás elnevezés. Az armális szövegében valójában nem szerepelt a „jászárokszállási” előnév, azt az 1905. évi nemesség-megerősítés során kapta a család. De hogyan került oda?

Ha megpróbálunk választ adni a kérdésekre, különösen figyelemmel arra, hogy a család miként járt el a nemesség-megerősítés érdekében, azt tapasztalhatjuk, hogy több komoly ellentmondás is feszül a családi hagyományok és a történelmi tények között, a nemesség valós volta minimum kétségessé válik…

2015. április 30. Csütörtök. (17:00)

Heraldikai reprezentáció a kora újkori magyar uralkodókoronázásokon

Előadó: dr. Pálffy Géza (történész, az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója, Budapest)
Az ülést vezeti: Reisz T. Csaba (alelnök)

Az MTA BTK Történettudományi Intézete „Lendület” Szent Korona Kutatócsoportja vezetőjének, Pálffy Gézának az előadása arra keresi a választ, hogy a címerek, címeres zászlók és egyéb heraldikai emlékek milyen szerepet töltöttek be a kora újkori magyar uralkodókoronázásokon.

A történész elsősorban a 16–18. századi ceremóniák alapján kívánja felhívni a figyelmet arra, hogy a heraldikai reprezentáció mennyire meghatározó szerepet játszott a történeti Magyarország államiságának megőrzésében és a Magyar Korona országai hagyományainak ápolásában.

A hazai és külföldi levéltárakban és múzeumokban folytatott kutatásoknak köszönhetően az érdeklődők számos eddig ismeretlen, magyar és közép-európai különleges kinccsel ismerkedhetnek meg, mint például a legkorábbi Szent Koronás államcímerű zászlónkkal (1618), a legrégebbi horvát országzászlóval (1647) vagy az első budai uralkodókoronázás udvarmesteri pálcájával (1792).

2015. május 28. Csütörtök. (17:00)

Katonazenésztől nagykövetig… Egy literátus nemesi család és elágazásai a 19-20. században.

Előadó: dr. Csorba László (történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója)
Az ülést vezeti: Debreczeni-Droppán Béla (titkár)

Hogyan találkozott a székely festő a francia hugenotta társalkodónővel – Rómában? A cseh tamburmajor felesége miről vitatkozott a román tribunnal – Nagyenyed pusztulásakor? Aki operaénekesnek készül, hogyan lesz az MTI megalapítója? Az utolsó királykoronázási menetet vezető herold fia hogyan kerül a dachaui koncentrációs táborba? A sikeres orvos nonfiguratív festő fia miért megy gyári munkásnak a Horthy-korszak Magyarországán? A K. u. K. ezredeshez miért visz rossz vekkereket javítani a mátraalji falucska szocialista rendőre? Miért vegzálják Weiss Manfréd dédunokáját a politikai rendőrség III/III-as ügynökei?

Fejezetek a pesti Szegedy-Maszák család és rokonai történetéből.

2015. június 25. Csütörtök. (17:00)

Tudományos diszciplína vagy nemesi családfakutatás? A genealógia helye és szerepe a 18. századi Magyarország tudományos életében.

Előadó: dr. Soós István (történész, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Kollega-Tarsoly István (alelnök)

A genealógia, a történelem egyik „szolgálóleánya”, a többi történeti segédtudománnyal együtt, a 18. században vált önálló tudományággá. Jóllehet előzményei már az előző két évszázadra visszanyúlnak, a genealógia tudományos diszciplínává azonban csak a genealógiai bibliográfiák, illetve a 18. század első felében napvilágot látott első, e tudományágról szóló s elméleti munkák nyomán vált.

A genealógia gyakorlati alapvetéseinek tudományos kidolgozásával, illetve gyakorlati alkalmazásával (J. Chr. Gatterer göttingai egyetemi tanár munkái) megszületett az önálló tudományos diszciplína. Magyarországon, a történetírás és a hozzá kapcsolódó tudományágak, a nyugat-európai historiográfia fejlődéséhez viszonyítva, jelentős késésben voltak. Ezt a lemaradást döntően meghatározta az a tény, hogy az új nyugat-európai történeti, történet-politikai, filozófiai és filológiai irányzatok és kutatási módszerek, hosszú évtizedeken át nem jelentek meg a hazai historiográfiában, amelyet a 18. század folyamán jórészt a jezsuita történeti iskola határozott meg. Az előadás ennek a lemaradásnak a tudománytörténeti okait és hátterét, valamint következményeit próbálja feltárni, különös tekintettel a genealógia hazai „sajátos változata” fejlődésének az elemzésével.

A kiállítás-megnyitó meghívója PDF formátumban letölthető ITT!

A Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára

„Armales Transylvanorum” – Válogatás az erdélyi fejedelmek címeradományaiból

címmel nagysikerű vándorkiállítást szervezett.

A rendezvény a Czeglédi Péter Református Gimnázium, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, a Magyar Levéltárosok Egyesülete és a Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára közreműködésével valósult meg. A kiállítás kurátora: dr. Szálkai Tamás, az MNL HBML munkatársa, ill. az MHGT rendes tagja volt.

A megnyitó programja:

1. Köszöntő (Kluch János, Czeglédi Péter Református Gimnázium, igazgató)
2. Megnyitó beszéd (Fülöp Tamás, Magyar Nemzeti Levéltár, főigazgató-helyettes)
3. Megemlékezés Dóka Klára levéltárosról (Ólmosi Zoltán, Magyar Levéltárosok Egyesülete, alelnök)
4. Öt éves az „Armales Transylvanorum” című kiállítás (dr. Pandula Attila, Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, elnök)
5. Tárlatvezetés (Szálkai Tamás, MNL Hajdú-Bihar Megyei Levéltára, a tárlat kurátora)

Az eseményen megemlékeztek Dóka Klára, lévai születésű levéltárosról; ezt követően dr. Pandula Attila, az MHGT elnöke tartott beszédet, méltatva a címereslevél-kiállítás jelentőségét.

Egy kép a rendezvényről:

Az eseményről beszámolt a Felvidék.ma hírportál is; a cikk mellékleteként a megnyitóról készített fényképek is megtekinthetők.

A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2014. II. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack-termében tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.).

Részletes program:

2014. szeptember 25. Csütörtök. (17:00)

A Pulszky család és Pulszky Ferenc. Képes családtörténet és személyi ikonográfia.

Előadó: dr. Cs. Lengyel Beatrix (történész-szakmuzeológus, a MNM Történeti Fényképtára főosztályvezetője, Budapest)
Az ülést vezeti: Debreczeni-Droppán Béla (titkár)

A képi források használatára, feldolgozásukra – természetesen 19. századi előzményekre is – támaszkodva, nagyjából az 1940-es évekkel kezdődően alakult ki a történeti ikonográfia. Kialakultnak tekinthetjük a feldolgozások szerkezetét, rögzültek bizonyos követelmények. Hosszú ideig azonban a fénykép – noha már Vayer Lajos felhívta a figyelmet arra, hogy a történeti ikonográfia tárgyaként kell kezelni – kimaradt a vizsgálatok sorából.

Az elmúlt öt évtizedben a fotográfia, mint történeti forrás és mint műtárgy, valós helyet kapott a történeti kutatásokban és múzeumi gyűjteményeinkben. Kialakult vizsgálatának módszertana, s a komplex történeti áttekintésekben a történeti rekonstrukció szerves, szemléletes részeként jelenik meg.

A magyar történeti ikonográfiai kutatások bázisát a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka és a Történeti Fényképtár együtt alkotják.

A Múzeum kiemelkedő igazgatója, a neves író, politikus és régész Pulszky Ferenc 200 éve született Eperjesen. A Pulszky család képes genealógiája mellett a hosszú életű, mozgalmas és fordulatos életpályát bejárt Pulszky Ferenc ábrázolásainak bemutatása – különös tekintettel az őt megörökítő fényképekre – egyfelől tisztelgés munkássága előtt, másfelől a történeti ikonográfia mint speciális kutatási terület szemléltetése, s a nemzeti múzeumi Történeti Tényképgyűjtemény értékeinek felvillantása is.

2014. október 30. Csütörtök. (17:00)

Kossuth és Görgei – meg a család

Előadó: dr. Hermann Róbert (történész, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (elnök)

Közismert mondás, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, s hogy senki sem képes magát teljesen függetleníteni családi kapcsolataitól. Mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a rokoni viszonyok nemcsak a mi mindennapjainkat szövik át, hanem még az általunk nagyra becsült történelmi alakok is így voltak ezzel. A magyar nemesi társadalomban a rokoni kapcsolatok hihetetlen módon meghatározták egy-egy személy, egy-egy ág társadalmi pozícióját és lehetőségeit. Másod-, harmad-, negyedfokú unokatestvérek, közös déd- és ükszülők egyengethették valakinek a karrierjét, vagy − birtokperek esetén – keseríthették meg az életét.

A szabadságharc két jeles vezetője, Kossuth Lajos és Görgei Artúr egyaránt kiterjedt rokonsággal rendelkezett – Felső-Magyarországon alig volt olyan család, amely valamelyikük rokonságába bele ne tartozott volna. Ugyanakkor Kossuth az 1832-ben Zemplénből történt távozása, Görgei pedig a katonai pálya miatti korai külföldre távozása miatt viszonylag kevésbé tudta kihasználni a rokoni kapcsolatokból származó előnyöket, mint helyben maradó rokonaik.

1848-ban vezető pozícióba történő emelkedésük viszont a család és a családtagok szempontjából is felértékelte személyüket. Az előadás arra keresi a választ, hogy rokonságuk mely tagjai számíthattak részükről segítségre; illetve, hogy ők maguk érvényesítették-e a rokonsági szempontot személyi döntéseik esetén. Ez Görgei esetében értelemszerűen a katonai kinevezésekre, Kossuthnál viszont mind a katonai, mind a politikai pozíciók betöltésére vonatkozott/vonatkozhatott. Végül, megpróbálja rekonstruálni azon személyek körét, akik a Kossuth körül a kortársak szerint kialakuló „asszonyi kamarillát” alkották, s választ találni arra a kérdésre, hogy e kamarilla befolyásolta-e Kossuth személyi és politikai döntéseit.

2014. november 27. Csütörtök. (17:00)

A ponyvás szekértől a fejedelmi székig. A Thökölyek.

Előadó: prof. dr. Gecsényi Lajos (történész-levéltáros, a MOL ny. főigazgatója, Budapest)
Az ülést vezeti: dr. Kollega-Tarsoly István (alelnök)

1549. április 20-án, a kereskedők megnyugtatására, Ferdinánd király rendeletére, a bécsi városi börtönből szabadon bocsátották az alkalmanként gyulai vagy debreceni lakosként említett Thököly Sebestyén kereskedőt, akit vesztegetés és csempészés gyanújával hetekkel korábban vettek őrizetbe. Thököly azoknak a magyarországi tőzséreknek az egyik meghatározó képviselőjeként vált ismertté, akik a nyugat-európai piacokon oly keresett magyar szarvasmarhát Bécsig vagy éppen Nürnbergig, Augsburgig hajtották. Több mint két évtizednyi szünet után ismét egy Thököly Sebestyén bukkant fel több kereskedőtársával egyetemben a császárvárosban. Az őrizetbe vett és fegyvercsempészéssel vádolt Thököly ekkor már néhány éve nem csak ismert nagyszombati polgár, de tökölházai előnévvel büszke nemesember. Kifinomult mívességgel készült armálisát 1572. október 22-én állították ki.

Kiterjedt kereskedelmi kapcsolatai éppúgy behálózták az egész hódoltságot, mint Felső-Magyarországot. A meredeken felfelé emelkedő pálya jelentős vagyoni gyarapodással járt együtt. Ez tette lehetővé, hogy 1578-ban páratlan ajánlatot tegyen, 50 ezer tallért kínáljon a legjelentősebb német bankárcsalád, a Fuggerek kezén lévő vöröskői/bibersburgi uradalomért. Az ügylet uralkodói jóváhagyás híján meghiúsult, de nyolc esztendővel később, nagy küzdelem árán, már Késmárk városa és a hozzá tartozó falvak és a savnyiki vár zálogtulajdonosa. Mindehhez bizonyára hozzájárult az is, hogy 1580-ban özvegyemberként oltárhoz vezette nagylucsei Dóczy Zsuzsannát, egy régi ismert főnemesi család leányát. A pálya következő állomásán 1593. augusztus 20-án a prágai várban kelt bárói diploma „Késmárk bárója” címmel a főrendek közé emelte az evangélikus nemespolgárt, az egykori hódoltsági kereskedőt.

A magyar társadalomban egyedülálló karrier betetőzéseként ő, akit egykor törökbarátsággal vádoltak, a saját költségén fogadott lovasokkal vett részt 1598 márciusában Adolf Schwarzenberg és Pálffy Miklós oldalán Győr visszafoglalásában, majd 1606-ban a rendek megbecsüléseként Illésházy István mellett a bécsi béke aláírásán. Amikor egy esztendővel később meghalt, hatalmas pompával helyezték örök nyugalomra a késmárki templomban. Ott, ahová 300 esztendővel később a dédunoka, a család utolsó férfi tagja, a hányatott sorsú fejedelem Thököly Imre hamvai is megtértek a kis-ázsiai száműzetésből.

A kor szokása szerint élete alkonyán jó előre elkészített végrendeletében, mintegy „megelőlegezve” a következő évszázad hitbizományi intézményét, nem osztotta fel birtokait gyermekei között, hanem elsőszülött István fiára hagyta Késmárkot. A művelt, külföldön iskolázott István, 1623-ban Thurzó György nádor leányával, Katalinnal kötött házasságával megkapta Árva várát és uradalmát, majd pedig a grófi címet. Ezzel a Thököly család ismételten megerősítette a Magyar Királyság arisztokráciájában elfoglalt helyét. Apja vagyongyűjtő habitusa azonban mind nála, mind ugyancsak István nevű fiánál töretlenül megmaradt. A kortársak szerint ifjabb István gróf, aki kapcsolatban állt a Wesselényi Ferenc nádor vezette rendi mozgalommal és 1670-ben akkor halt meg, amikor a császári csapatok Árva várát ostromolták, egy ízben megjegyezte: „…mi haszna az ékszereknek, kincseknek, jobb pénzre fordítani és jószágot venni rajtok…”

2014. december 11. Csütörtök. (17:00)

Eltűnt zászlók nyomában. A katonai zászlók típusai és használatuk a Nagy Háborúban.

Előadó: Cs. Kottra Györgyi (a Hadtörténeti Intézet és Múzeum ny. muzeológusa, Budapest, MHGT)
Az ülést vezeti: Reisz T. Csaba (alelnök)

Előadásomban a Monarchia hadereje által használt császári és királyi, magyar királyi csapatzászlókkal, a menetzászlókkal és mindezek háború alatti sorsával foglalkozom. Az 1915-ben kiadott, az új típusú csapatzászlókra vonatkozó rendelet következtében került sor 1916-ban az úgynevezett „zászló-visszavonási” rendelet kiadására, amelynek nyomán sajátságos helyzet alakult ki a harcoló csapatoknál. Kitérek arra, hogy miként válhatott egy ilyen fontos rendelet „fantomrendeletté” – hiszen nyoma a kor dokumentumai között, bár széles körben hivatkoznak rá, mind a mai napig fellelhetetlen –, továbbá, hogy mi indokolta/indokolhatta kiadását. Bemutatom a rendelet nyomán megjelent menetzászlók fajtáit és a körülöttük kialakult spontán kultuszt, valamint azt, hogy hogyan hatott mindez a vegyes nemzetiségű állományra.

Foglalkozom az 1915-ös rendelet előzményeivel is, a haditengerészet képviselőinek az új zászlórendelettel kapcsolatban a magyar országgyűlésre gyakorolt nyomásával, illetve a zászlórendelet fogadtatásával a hadseregben és a civil szférában. Bemutatom az évszázados hagyományokkal szakító új csapatzászlókat és szerepüket a háború végén.

Összefoglalómban kitérek arra, hogy a nem következetesen végrehajtott zászlóvisszavonás és az annak eredményeképpen kialakult vegyes zászlóhasználat, tehát a megszokott, változ(hat)atlannak ismert, állandó(nak tudott) kommunikációs jel eltűnése és/vagy megváltoztatása milyen hatást gyakorolt a katonákra a fronton és a háború után.

A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2014. I. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack-termében tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.).

Részletes program:

2014. január 30. Csütörtök. (17:00)

Az esztergomi főszékesegyház altemploma, különös tekintettel a társadalomtörténeti vonatkozásokra

Előadó: dr. Pandula Attila (egyetemi docens, ELTE BTK, az MHGT elnöke)
Az ülést vezeti: dr. Kollega-Tarsoly István (alelnök)

A jelenlegi esztergomi székesegyházat Rudnay Sándor hercegprímás kezdte el építtetni Kühnel Pál és Packh János tervei alapján. 1822. április 22-én tették le az alapkövet. Kezdettől fogva kiemelt szerepet szántak az altemplomnak (kriptának). Ezt a grandiózus építményt, igen érdekes módon, az ókori egyiptomi sírkamrák mintájára emelték. Az altemplom több teremből, illetve egyes résztermekből áll.

Rudnay Sándort, aki 1831-ben hunyt el, a már elkészült altemplom prímási sírboltjában helyezték örök nyugalomra. Az időközben megszakadt, majd 1838-ban újraindult építkezés tervezőjét, irányítóját Packh Jánost 1839-ben meggyilkolták. Ő is az – általa tervezett – sírboltban lett eltemetve. Maga az építkezés teljesen csak Simor János prímássága idején nyert befejezést.

Sajátos korai magyar műemlékvédelmi törekvés, hogy a székesegyház előzményeinek, középkori szakrális épületeknek a romjai között talált, korábban oda eltemetett érsekek, egyházi személyiségek fennmaradt funerális, heraldikai stb. emlékeit is megőrizték, s kiemelt formában bemutatták. A legkorábbi a Csák nemzetségbeli Ugrin érsek (†1204.) sírköve. Kiemelkedőek Széchy Dénes bíboros, esztergomi érsek, kancellár (†1465.II.1.), illetve Vitéz János esztergomi érsek, humanista tudós (†1472.VIII.9.) tumbafedelei. Ezek egyúttal kiemelkedő történeti ikonográfiai, heraldikai, inszigniológiai, egyházi viselettörténeti, genealógiai, archontológiai emlékek is. Akárcsak az itt nyugvó hercegprímások, prímások, esztergomi érsekek síremlékei (sírfedlapjai). Példaként említhetőek: Habsburg-Lotharingiai Károly Ambrus (1808–1809 között hercegprímás) síremléke, aki híveiért mártírhalált halt. (Az 1809-es, utolsó, magyar nemesi felkelés tábori főpapjaként, pestisben hunyt el.) Továbbá Kopácsy József (1839–1847 között hercegprímás), Scitovszky János (1849–1866 között hercegprímás), Simor János (1867–1891 között hercegprímás), Csernoch János (1912–1927 között hercegprímás) síremlékei. Egyes prímási sírhelyekhez eredetileg a bazilika belső terében felállított reprezentatív síremlékek is hozzátartoztak. Pl. Károly Ambrus esetében G. Pisani modenai szobrász alkotása. Csernoch János esetében Zala György igen kiváló szoborműve (1930). A korabeli funerológiai kultusz jellegzetessége a szívet tartalmazó urnák külön eltemetése (Kopácsy, Scitovszky, Simor esetében.)

Az altemplomban jelentős számban temetkeztek címzetes püspökök, kanonokok (illetve kis számban családtagjaik, valamint egyes főnemesi, nemesi személyek) is. Ezek sírfedlapjai is jelentős funerológiai-, archontolgóiai-, genealógiai-, heraldikai-, falerisztikai-, inszigniológiai forrásanyagot jelentenek. Köztük jelentős példaként említhető Bubla Károly (†1889.IX.21.), Palkovics György (†1835.I.21.), Rudnyánszky Sámuel (†1848.XI.15.), Szily Ferenc (†1836.V.23.), Ürményi Péter (†1839.XI.15.) síremléke.

Az előadó kutatásai a kripta monografikus feldolgozására irányulnak, valamennyi esztergomi érsekre, s az 1950-ig ott eltemetett személyekre vonatkoznak.

2014. február 27. Csütörtök. (17:00)

Miért éppen Borsi? Tények, talányok, tévedések II. Rákóczi Ferenc születéséről.

Előadó: dr. Mészáros Kálmán (hadtörténész, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (elnök)

II. Rákóczi Ferenc születésének régóta köztudomású adatai ma már szinte minden magyar történelmi és életrajzi tárgyú kiadványban megtalálhatóak. Tudjuk a fejedelem születésének pontos idejét: 1676. március 27. – és ismerjük a helyszínt is: Borsi. Ha azonban megvizsgáljuk csupán e száraz adatok primer forrásait, s főként, ha górcső alá vesszük a születés körülményeiről a szakirodalomban olvasható leírásokat, meglepő eredményre jutunk.

Igen tanulságos, ahogyan Thaly Kálmán a korábban ismert hibás dátumot helyesbítette (úgy tűnik, a forráshamisítástól sem riadt vissza), de talán még tanulságosabb, hogy Thaly Kálmán óta az újabb történész-nemzedékek szinte csak félreértésekkel és hibákkal egészítették ki Rákóczi születéstörténetét. Vajon tényleg utazás, menekülés közben született II. Rákóczi Ferenc? És csak véletlenül éppen Borsiban? S Borsi csakugyan a család egyik legkevésbé jelentős birtoka, az ottani udvarház (vagy inkább kastély?) pedig csupán átmeneti szállásként használt udvarház lett volna?

A legújabb elektronikus levéltári segédletek és a kutatótársak (Sípos Ferenc, Oláh Tamás) segítsége révén a szülők és nagyszülők (I. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és Báthory Zsófia) egyre részletesebben ismert itineráriumával anélkül pontosíthatjuk az eseményeket, hogy magáról a születésről újabb forrás került volna elő. Mindezzel pedig a „magyar Betlehemként” számon tartott Borsi történelmi jelentősége kerülhet jobb megvilágításba, s a Rákóczi-kastély folyamatban lévő helyreállítása kapcsán feltárt újabb művészettörténeti eredmények nyerhetnek megerősítést a történettudomány oldaláról.

Az előadó elmúlt évi kutatási eredményei időközben nyomtatásban is megjelentek a Kazinczy Társaság Évkönyvében (Széphalom), ám azóta kollegiális segítségnyújtás, egy Gyulai Éva által feltárt adat révén újabb homályos pontot sikerült tisztázni Rákóczi születéstörténetének historiográfiájában.

2014. március 27. Csütörtök. (17:00)

A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság eredeti pecsétjének keletkezéstörténete

Előadók: Szászi József (tanár, Kodolányi János Középiskola, Székesfehérvár, MHGT) és Szászi Zoltán (egyetemi hallgató, ELTE Társadalomtudományi Kar, nemzetközi tanulmányok, MHGT). A prezentációt készítette és előadja: Szászi Zoltán.
Az ülést vezeti: Vitek Gábor (főtitkár-helyettes)

A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2013-ban ünnepelte megalapításának 130. évfordulóját. Ezzel százharminc éves lett a Társaság hagyományos pecsétje, valamint a Társaság folyóirata, a Turul is. Az előadás a pecsét kialakulásának és a Turul létrehozásának körülményeit deríti fel.

Ehhez áttekintjük a Társaság pecsétjének keletkezéstörténetét, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában és az Evangélikus Országos Könyvtárban őrzött egyesületi dokumentumok, valamint a Turul folyóirat közleményei alapján. A Turul legelső számából megismerhetőek a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1883. évi megalakulásának, illetve első elnökének, báró Radvánszky Béla megválasztásának pontos körülményei. Az 1883. április 28-i első választmányi ülésen sok fontos kérdésről döntöttek, többek között elfogadták a Társaság folyóiratának címét és a Társaság pecsétjét is, amely végül a II. András király által az Aranybullán használt pecsét lett, rajta a körirattal: „A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALÓGIAI TÁRSASÁG PECSÉTJE 1883”.

A Társaság megalakulása, a Turul létrehozása és a pecsét választása körüli izgalmas kérdések sok szempontból máig megválaszolatlanok. Miért nevezték el a Társaság közlönyét Turulnak az első választmányi ülésen, 1883-ban? Miért pont a II. András Aranybulláján látható címert választották a Társaság pecsétjének?

Az előadás megpróbál választ adni ezekre az izgalmas és fontos kérdésekre. Bemutatást nyernek a kutatás anyagai, többek között a Társaság címben említett eredeti pecsétjei, amelyek legtisztábban a Társaság hagyományos viaszpecsétjében maradtak meg, amelyeket a finom vésésű pecsétnyomó lenyomata az utolsó részletig megőrzött.

2014. április 24. Csütörtök. (17:00)

Filhellén magyar és hungarofil görög családok kapcsolatrendszere a genealógiai kutatások fényében

Előadó: Spilenberg-Diószegi György Antal (MHGT, titkár)
Az ülést vezeti: Reisz T. Csaba (alelnök)

A magyarországi filhellénizmus nem ismeretlen jelenség, bár kevésbé közismert, mint azt történelmi léptékű értékvilága megérdemelné. A magyarországi görög családok hungarofil érzületét igazoló adatokat pedig azért fontos összegezni, mert ennek összképét fogalmi szinten is indokolt a történelmi tudatunkban méltó helyére tenni. A magyar-görög nemzetbarátság jegyében végzett történelmi, családtörténeti és genealógiai kutatások során olyan műveltségi és világképi értékrend tárul föl, amelynek révén a filhellén és hungarofil adatok életre kelnek, és együttes hatásukban szellemi alkotóerővé válnak. Ennek jegyében mutatja be az előadó a magyar jakobinusok világától kezdve, a reformkoron át, egészen a Trianon utáni időkig a nemzedékeken és korszakokon átívelő magyar-görög kapcsolatrendszer világát.

A közismert filhellén magyar írók és költők jelentős köréből indokolt kiemelni Jókai Mórt, aki számos művében megfogalmazta a görögök iránt érzett rokonszenvét. Különösen érdemes megismerni gróf Széchenyi István, „a legnagyobb magyar” és a korabeli görögség igen széles ívű, számos érdekességet rejtő és igen eredményes reformkori kapcsolatrendszerét. Széchenyi országépítő reformtörekvéseinek támogatásában tucatnyi magyarországi görög család is részt vállalt. E reformkori görög kör sokat tett azért, hogy a megvalósítandó hazafias célok (mai szóval nemzeti fejlesztési projektek) gördülékeny módon valósággá váljanak. A reformkori magyarországi görögök adományozó kedve a magyar hazafias célok megvalósításában rendkívül jelentős érték még majd’ két évszázad távlatából is: ebből is kitűnik, hogy nem a tőke határozza meg a vagyonos személyiség mentalitását, hanem a műveltségteremtő értékrendet képviselő pénzemberi karakter a tőkemagatartást.

A hungarofil magyarországi görög családok közé tartoztak (többek között) a Sina, a Lyka, a Manno, a Nákó, a Papademosz Charisz/Szerviczky, a Pompéry, a Sacelláry, a Takácsy/Takiadzisz, és a Zavirász családok tagjai. A magyarországi görög tudós, Georgiosz Zavirász (1744–1804) a korabeli Magyarországot a nemzetiségek „türelmes anyjának” (Μητέρα της ανοχής) nevezte. Az említett magyar-görög családtörténeti adalékok okán is fontos emlékeznünk arra, hogy a magyar-görög nemzetbarátságnak milyen mély műveltségi gyökere és máig ható ereje van: ennek pedig lényeges és egyetemes üzenete az a jelenünk és a jövőnk számára, hogy az egymást becsülő nemzetek tiszteletet érdemelnek.

2014. május 29. Csütörtök. (17:00)

A dualizmus idején magyar főnemesi címet szerzett személyek helye a korabeli „főnemesi társadalomban”

Előadó: Ballabás Dániel (tudományos segédmunkatárs, Eszterházy Károly Főiskola, Eger, MHGT)
Az ülést vezeti: Debreczeni-Droppán Béla (titkár)

Bár 1848-ban a nemesség előjogait felszámolták, majd 1885-ben a főnemesség nagyobb része is elveszítette korábban automatikusan élvezett törvényhozási kiváltságait, az immáron jórészt kiüresedett nemesi és főnemesi címek iránti igény a dualizmus időszakában sem csillapodott. 1871 és 1918 között Ferenc József és IV. Károly, mint magyar királyok, összesen 5 hercegi, 56 grófi és 213 bárói rangot adományoztak.

Kérdés azonban, hogy ezek a homo novus főnemesek hogyan illeszkedtek be a még 1848 előtt felemelkedett társaik közé? Vajon beszélhetünk-e „főnemesi társadalomról” a dualizmus idején, s korszakhatár-e 1848 a magyar főnemesség társadalomtörténetében? E kérdések megválaszolása érdekében a hagyományos, történeti-jogi, rendies ízű kategorizálás helyett célszerűbb valamilyen árnyaltabb megközelítés alkalmazása.

Max Weber szerint az egyén rendi helyzete a gyakorlatban „elsősorban az egymás közötti házasodásban” érhető tetten. E szemszögből nézve tehát nem elégedhetünk meg pusztán az adományozott rangok jelentette hierarchiával. Vizsgálatunkhoz több generációt átfogóan összegyűjtöttük a dualizmus idején főnemesi rangemelésben részesült személyek tágabb rokonságának házassági kapcsolatrendszerét, s ennek segítségével, a társadalmi kapcsolatháló-elemzés módszereivel szeretnénk választ adni a feltett kérdésekre. Munkánk ugyan nem genealógiai jellegű, de a genealógiára, mint segédtudományra, erőteljesen támaszkodik.

2014. június 26. Csütörtök. (17:00)

Adalékok a Rákóczi-szabadságharc korának felső-magyarországi katonai archontológiájához. (Sáros, Szepes és Zemplén vármegye várkapitányai, helyőrségparancsnokai.)

Előadó: Oláh Tamás (osztályvezető főlevéltáros, MNL Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára Sátoraljaújhelyi Fióklevéltár, MHGT)
Az ülést vezeti: Kovács Eleonóra (főtitkár)

A Rákóczi-szabadságharc időszaka a kora újkori magyar hadtörténetben egyfajta korszakhatárként is felfogható, ugyanis a középkori eredetű várak, a reneszánsz erődített kastélyok katonai jelentősége végleg lehanyatlik, de átalakul a fallal övezett szabad királyi városok katonai szerepköre is. Felső-Magyarország területén azonban ezek közül az erősségek közül több is katonai funkciót lát el, helyőrségeket fogad magába.

A várak, kastélyok, szabad királyi városok, vagy egyes mezővárosok helyőrségeinek, helyőrség-parancsnokai személyének, életútjának feltárása azonban nem történt meg teljes körűen, így a témakör kutatása új adatokkal szolgálhat, nemcsak a korszak császári-királyi és kuruc katonai archontológiájához, karrierkutatásához, de az érintett személyek, családok, valamint az adott települések történetének jobb megismeréséhez is.

Az előadás és a várhatóan ez év folyamán elkészülő tanulmány és adattár három egykori felső-magyarországi vármegye katonai archontológiájának e speciális szeletét próbálja meg bemutatni. A választás azért esett e három vármegyére, mivel az előadó eddigi Rákóczi-szabadságharc kori kutatásai során ezekre vonatkozóan talált a legtöbb olyan adatot, amelyek nem, vagy kevéssé ismertek a katonai archontológiai kutatások szempontjából, és gazdagítják a történeti Felső-Magyarország család- és helytörténetét is.

A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2013. II. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack-termében tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.).

Részletes program:

2013. szeptember 26. Csütörtök. (17:00)

Kapcsolatrendszerek szerepe a házassági stratégiákban

Előadó: dr. Örsi Julianna (ny. múzeumigazgató, Túrkeve, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Harmath Arisztid (elnök)

2013. október 31. Csütörtök. (17:00)

150 év a gyarmatáru-kereskedelemben. A Hoffmann József cég és a család története.

Előadó: Török Róbert (muzeológus, a Magyar kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatóhelyettese, Budapest, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Kollega Tarsoly István (alelnök)

2013. november 12. Kedd. (17:00)

Tisztújító közgyűlés

2013. november 28. Csütörtök. (17:00)

A Kolleisz család címereslevelei

Előadó: Avar Anton (segédlevéltáros, MNL Országos Levéltára, Budapest)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (főtitkár)

2013. december 12. Csütörtök. (17:00)

A cigányprímás és a hercegné: Rigó Jancsi és Clara Ward botrányos házassága

Előadó: Katona Csaba (történész, a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének munkatársa, Budapest)
Az ülést vezeti: Kovács Eleonóra (főtitkár-helyettes)

A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2013. I. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack-termében tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.).

Részletes program:

2013. január 31. Csütörtök. (17:00)

„Egyedül a diktatúra ellen” – Krassó György, a magányos harcos élete

Előadó: dr. Harmath Arisztid (genealógus, az MHGT elnöke)
Az ülést vezeti: dr. Spilenberg-Diószegi György (titkár)

2013. február 28. Csütörtök. (17:00)

Az úgynevezett Kossuth-címer

Előadó: dr. Bertényi Iván (prof. emeritus, ELTE-BTK, az MHGT díszelnöke)
Az ülést vezeti: dr. Harmath Arisztid (elnök)

2013. március 28. Csütörtök. (17:00)

Hajdúsági települések kollektív jelképhasználata a 16–20. században

Előadó: dr. Szálkai Tamás (levéltáros, Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, Debrecen, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (főtitkár)

2013. április 25. Csütörtök. (17:00)

Új módszerek – új lehetőségek. A prozopográfia új módszerei és kapcsolata a hagyományos genealógiával, archontológiával.

Előadó: dr. Pálmány Béla (a Magyar Országgyűlés Irattára és Levéltára ny. vezetője, Budapest)
Az ülést vezeti: Kovács Eleonóra (főtitkár-helyettes)

2013. május 30. Csütörtök. (17:00)

A Sánkfalvi-címer és a majmok kérdése, avagy: Mi fán terem a majom a középkori Magyarországon?

Előadó: Nyilas Eszter (egyetemi hallgató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba)
Az ülést vezeti: Debreczeni-Droppán Béla (titkár)

2013. június 27. Csütörtök. (17:00)

A Lónyay család egy családtörténész szemével

Előadó: Gudenus János József (családtörténeti író, a PIM ny. munkatársa, Budapest, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Kollega Tarsoly István (alelnök)

A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2012. II. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack-termében tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.).

Részletes program:

2012. szeptember 27. Csütörtök. (17:00)

A csáthi Gábriel család abaúji története

Előadó: Evva Margit (az Abaúji Honismereti és Helytörténeti Egyesület elnöke, Encs, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Harmath Arisztid (elnök)

2012. október 25. Csütörtök. (17:00)

Pegazus-címerek

Előadó: dr. Gyulai Éva (egyetemi docens, Miskolci Egyetem, Miskolc, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (főtitkár)

2012. november 29. Csütörtök. (17:00)

Címereslevelek feldolgozása a Magyar Országos Levéltárban

Előadó: Avar Anton (egyetemi hallgató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba)
Az ülést vezeti: dr. Kollega Tarsoly István (alenök)

2012. december 13. Csütörtök. (17:00)

Hamerli – a világhírű kesztyűs dinasztia története és irathagyatéka

Előadó: Márfi Attila (főlevéltáros, Baranya Megyei Levéltár, Pécs, MHGT)
Az ülést vezeti: Debreczeni-Droppán Béla (titkár)