A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2017. II. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeumban tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.). Az október 26-i előadás a Pollack-teremben, a november 30-i és december 14-i pedig a Lapidáriumban lesz.

Részletes program:

2017. október 26. Csütörtök. (17:00)

A Nagy Háború Blog és a családtörténet-kutatás

Előadó: Pintér Tamás (levéltáros–történész, a Nagy Háború blog szerkesztője)
Az ülést vezeti: dr. Kollega Tarsoly István (alelnök)
Helyszín: MNM, Pollack-terem

2017. november 30. Csütörtök. (17:00)

Liptóujvári Stróbl Alajos szobrászművész élete és családja

Előadó: Stróbl Mátyás
Az ülést vezeti: Debreczeni-Droppán Béla (titkár)
Helyszín: MNM, Lapidárium

2017. december 14. Csütörtök. (17:00)

Hány szolgabírója volt Krassó megyének a középkorban? …és még néhány kérdés a megyei hatóság működésével kapcsolatban, a szolgabírói pecsétek tükrében

Előadó: dr. Szaszkó Elek (középiskolai tanár, MTA Bolyai-ösztöndíjas)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (elnök)
Helyszín: MNM, Lapidárium
Ezen előadást követően kerül sor az MHGT rendkívüli, tisztújító Közgyűlésére.

A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2017. I. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack-termében tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.).

Részletes program:

2017. január 26. Csütörtök. (17:00)

Házaspárcímerek a magyar heraldikában

Előadó: dr. Pandula Attila (egyetemi docens, ELTE BTK, Budapest, az MHGT elnöke)
Az ülést vezeti: Kollega Tarsoly István (alelnök)

Az előadó, a magyar (de a nemzetközi) tudományos irodalomban eddig egyáltalán nem tárgyalt témáról, a házaspárcímerekről készít átfogó, nagy monográfiát. Ennek anyagából mutat be részleteket előadásában: ismerteti a fejlődéstörténetet, illetve a legjellegzetesebb változatokat. Többségében épületplasztikán, funerológiai anyagon, oltárokon fordulnak elő házaspárcímerek, amelyek a donátor családokat jelölik. Ilyen jellegű emlékek római katolikus és protestáns templomokban egyaránt fellelhetők. Az előadás falerisztikai és vexillológiai vonatkozásokat is érint. Nem marad el az ide kapcsolódó etnográfiai emlékek bemutatása sem. Egyedinek tekinthető, egy később ajtóként felhasznált, öntöttvas síremlék. Az előadó alapvetőnek tartja az üvegablakokon megjelenő, vonatkozó címerek részletesebb tárgyalását is.

A legkorábbi fellelt emlékek a 15. század második feléből, a legújabbak a 20. század 30-as éveiből valók. Az anyag Magyarország egykori, illetve mai területének különféle helyszíneiről származik, különféle színvonalú, a magas művészi színvonalat elérő heraldikai emlékektől kezdődően, az egyszerűbb kivitelű, inkább népművészeti jellegű darabokig.

Az előadó elsősorban terepen, részben pedig levéltárakban, múzeumokban gyűjtött anyagot ismertet előadásában. (A fényképek saját felvételei.) Ezen ábrázolások döntő része eddig még egyáltalán nem szerepelt még előadáson sem. A házaspárcímerek a magyar nemesi heraldika kiemelkedő forrásai. Segítségükkel számos, eddig meg nem határozott címer kerülhet helyére.

Többek között a következő helyszínekről származó emlékeket mutat be az előadás:

1. Besztercebánya
2. Betlér
3. Brassó
4. Budapest
5. Cseklész
6. Csetnek
7. Fraknó
8. Galgóc
9. Garamszeg
10. Gödöllő
11. Gyöngyös
12. Hontszentantal
13. Kassa
14. Kecskemét
15. Kismarton
16. Kolozsvár
17. Körmöcbánya
18. Máriabesnyő
19. Mátraverebély-Szentkút
20. Mohács
21. Mór
22. Nagyrákó
23. Nyitra
24. Pónik
25. Pozsony
26. Priekopa
27. Selmecbánya
28. Székesfehérvár
29. Szirák
30. Tótpróna
31. Trebosztó
32. Trencsén
33. Turócszentmárton
34. Zólyomradvány

2017. február 23. Csütörtök. (17:00)

Az Auguszt cukrászcsalád története

Előadó: Auguszt József (cukrászmester)
Az ülést vezeti: Debreczeni-Droppán Béla (titkár)

Auguszt Elek 1870-ben nyitotta meg első „czukrászatát” egy földszintes házban, a budai Tabánban. A kis bolt mögött volt a család lakása. József a kor szokásának megfelelően Párizsban és Londonban szerezte meg a kellő szakmai gyakorlatot. Mikor visszatért Budára, átvette közben megözvegyült édesanyától a bolt vezetését. Az Országos Millenniumi Kiállításon, alig huszonegy évesen 1896-ban aranyérmet nyert cukorból készült szoborkompozíciójával. Auguszt elsőnek indította meg Budapesten a teasütemények gyári készítését, 1908-tól pedig csokoládébonbont és drazsét is készített.

A család, amely már öt nemzedéke őrzi a mesterségbeli tudást, a hagyomány tiszteletét, a vendégek iránti figyelmességet 2011-ben Magyar Örökség Díjat kapott. A cukrászdinasztia történetét, a családtörténet érdekes fordulatait osztja meg a hallgatósággal Auguszt József.

2017. március 30. Csütörtök. (17:00)

Izgalmas élet a levéltárban – egy levéltáros „hiéna” emlékei

Előadó: dr. Péntekné Unghváry Mária (ny. levéltáros, Magyar Országos Levéltár, az MHGT pénztárnoka)
Az ülést vezeti: Kovács Eleonóra (főtitkár)

A kutatók, de még sok esetben a levéltárosok számára is izgalmas, ahogy családok, magánszemélyek nagy forrásértékkel bíró iratai levéltárba kerülnek, hiszen ezek az anyagok nem köziratok, hanem magánszemélyek dokumentumai. Az értékes források után való kutatás, az antikváriumok kínálatának böngészése, az izgalmas árveréseken való részvétel csak a jéghegy csúcsa ez állománygyarapítást illetően.

Egy a Magyar Nemzeti Levéltárban (akkor még Országos Levéltár) 1976 óta dolgozó, immár nyugalmazott levéltáros előadása e kérdést ismerteti. A levéltári munka több területét megismerő (kezdőként levéltári kezelő és állományvédelmi adminisztrátor, könyvtáros, később levéltáros) többéves tapasztalat után 1996-ban kapta feladatul az iratvásárlás és a hozzá kapcsolódó ügyek (ajándékozás, letét, védettség) intézését az Országos Levéltárban. A lappangó, majd felbukkanó értékeket figyelő – magát tréfásan csak levéltáros „hiéna”-ként említő – kolléga előadásában a több évtizedes munka tanulságait foglalja össze: a tapasztalatok feldolgozása után új stratégia az iratok megszerzésére; az anyagai erőforrások biztosításának különféle útjai és lehetőségei, vásárlás helyett ajándék(!?), a digitalizált világ adta lehetőségek, pozitív és negatív hatások, érdekességek, különlegességek, sikerek és bukások.

2017. április 27. Csütörtök. (17:00)

Hangszerkereskedő családok

Előadó: Török Róbert (muzeológus, igazgatóhelyettes, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, az MHGT titkára)
Az ülést vezeti: dr. Katona Csaba (alelnök)

2017. május 25. Csütörtök. (17:00)

Csánki Dezső és Thallóczy Lajos családja

Előadó: Reisz T. Csaba (főlevéltáros, címzetes főigazgató, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, MHGT)
Az ülést vezeti: Török Róbert (titkár)

2017-ben jelenik meg az a forráskiadvány, amely Csánki Dezső (1857–1933) történész és levéltáros, az Országos Levéltár főigazgatója (1912–1932) azon 187 levelét adja közre, amelyet a levéltáros, történész, diplomata, közéleti személyiség Thallóczy Lajoshoz intézett, és amelyeket az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őriznek. A leveleken túl a két főszereplő, Csánki és Thallóczy személyére és családjára vonatkozó adatokat és a kutatás nehézségeit is ismerteti a kötet összeállítója.

2017. június 29. Csütörtök. (17:00)

Községi pecsétek, címeres pecsétek Somogy megyében a 18-19. században

Előadó: Polgár Tamás (levéltár-igazgató, Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltára)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (elnök)

A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2016. II. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack-termében tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.).

Részletes program:

2016. szeptember 29. Csütörtök. (17:00)

Fügedi Erik mint az arisztokrata levéltárak „megmentője” 1945 után

Előadó: dr. Rácz György (levéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgató-helyettese, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (elnök)

Ennek szellemében próbálta az új viszonyok között megmenteni a főúri levéltárakat és gyűjteményeket. Tevékenységének értékelése ma különösen aktuális, hiszen napjainkban is folynak restitúciós tárgyalások egyes családok és az állam között.

2016. október 27. Csütörtök. (17:00)

Család és vállalat. A Gulden család szerepe a Ganz, a Herendi Porcelángyár és a Gerbeaud Rt. történetében

Előadó: Szűts István Gergely (levéltáros, MNL Veszprém Megyei Levéltára)
Az ülést vezeti: Kollega Tarsoly István (alelnök)

A Bajorországból származó Gulden család a dualizmus korától egészen a II. világháború végéig komoly, ám eddig szinte teljesen feltáratlan szerepet töltött be a magyar gazdasági életben.

A családfő, Julius Gulden 1871-ben, feleségével Eichleiter Friderikával érkezett Budára, ahol a Ganz gyár mérnöke, majd igazgatóhelyettese lett. Felesége révén sógora volt a gyárat irányító Eichleiter Antalnak és Mechwart Andrásnak. Gulden a Ganzban végzett fontos szakmai munkája mellett a budai, német nyelvű evangélikus közösség tagja is volt. Munkája révén például a Karinthy családhoz is fontos kapocs fűzte. Hét gyermeke született, akik közül felnőve többen szintén szerepet vállaltak a Ganznál.

Gulden Gyula felesége révén a közkedvelt Gerbeaud Rt. irányításában is aktív szerepet vállalt. A két világhírű márka személyének köszönhetően az 1930-as évek végétől gyakorta együtt jelent meg nagy nemzetközi kiállításokon és vásárokon. Gulden Gyula vállalatvezetői munkája mellett számos szakmai és közéleti szervezet tagja, majd 1938-tól Portugália tiszteletbeli budapesti alkonzulja is lett. 1944-ben aktív szerepet vállalt az embermentésben.

Ahogy a legtöbb hazai vállalkozó család, úgy Guldenék esetében is a háború kimenetele, majd a magyar gazdaság államosítása végzetes következményekkel járt. A család elveszítette ingatlanjait és vállalati tulajdonjogát, részvényeit. A családtagok közül többen a háború során vesztették életüket, vagy később külföldre menekültek, néhányan pedig itthon maradva tulajdonuktól megfosztva voltak kénytelenek élni.

2016. november 24. Csütörtök. (17:00)

150 év a magyar vendéglátás szolgálatában – A Gundel család hat generációja

Előadó: dr. dr.h.c. Gundel János (prof. emeritus, a BGE KVIK ny. tanszékvezetője) és Gundel Gábor (gasztronómiai szakértő)
Az ülést vezeti: Kovács Eleonóra (főtitkár)

A Gundelek hat generációs életműve, leszármazottaik, valamint tanítványaik munkájában él tovább és napjainkban is példaként szolgálhat mindenkinek, aki a magyar vendéglátást szívügyének tekinti.

2016. december 8. Csütörtök. (17:00)

Clark Ádám emberi portréja, családja és leszármazottai

Előadó: dr. Hajós Tamás (ny. villamosmérnök, családtörténet-kutató)
Az ülést vezeti: Debreczeni-Droppán Béla (titkár)

Az előadás kísérletet tesz a Pest-Budai Lánchíd építését vezető fiatal skót, Clark Ádám (1811–1866) emberi vonásainak bemutatására, alapozva naplótöredékeire és szüleivel folytatott levelezésére.

A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2016. I. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeumban tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.). Az előadásokat a Pollack-teremben tartjuk; kivételt képez a január 28-i és február 25-i előadás, melyek a Lapidáriumban lesznek.

Részletes program:

2016. január 28. Csütörtök. (17:00)

Heraldikai emlékek Kolozsvár római katolikus templomaiban

Előadó: dr. Pandula Attila (egyetemi docens, ELTE BTK, Budapest, az MHGT elnöke)
Az ülést vezeti: Török Róbert (titkár)
Helyszín: MNM, Lapidárium

Kolozsvár igen gazdag templomokban, s ez az előadás e város egyes római katolikus templomaiban található heraldikai emlékeit veszi sorra. Ezek lehetnek magának a templomnak a címerei, de szerzetesrendi templomok esetében megjelenik az adott rend címere is. Látható Kolozsvár szabad királyi város, mint kegyúr címere, de az épületek létrehozásában, bővítésében, kijavításában közreműködő családokét is fellelhetjük. Utóbbi esetben tág teret kapnak az adott templomban eltemetett adományozó személyek címerei is az épület belső terében látható síremlékeken, valamint az egyébként teljesen elzárt kriptákon elhelyezve.

Az előadás érinti a főesperesség, illetve a városplébános címerének kérdését is. A bemutatott anyag legnagyobb része igen jó minőségű kőfaragvány, előfordulnak azonban fafaragványok, illetve üvegablakok is, mint a címerábrázolások hordozói. Az itt tárgyalt heraldikai anyag egy része úgynevezett házaspárcímer, de szerepel egyházi méltóságok címere is. Nem érdektelenek az egyes ábrázolásokon megjelenő falerisztikai motívumok sem. Ezek közül kiemelkednek – a ritkaságnak számító – női vonatkozások. Kolozsvárott úgynevezett lovagrendi heraldikai emlékek is találhatók. Igen érdekesek az egyes korabeli pajzsformák előfordulásai (például ovális pajzs, csücsköstalpú pajzs, tulipán pajzs). A legkorábbi ábrázolások a 14. századból, míg a legújabbak a 20. század elejéről valók.

A Szent Mihály-templom:
E templom külső falán tanulmányozható jelentős emlék a középkori magyar állami–uralkodói címerek csoportja. A szentélyben pedig az egykori helyreállítás irányításában meghatározó személynek, dr. Hirschler József prelátus-plébánosnak egy üvegfestményen elhelyezett, egyházi méltóságára is utaló, falerisztikai vonatkozásokat is tartalmazó címere látható. Az itt temetkező családok közül a Bánffyakat emeli ki az előadás.

Az óvári ferences templom:
Magának a templomnak a címerén túl, a ferences rend itt szereplő címerei érdekesek, valamint az ide temetkező nagyszámú főúri és nemesi család. Így e templom például a gróf Kornis család egyik legjelentősebb temetkezési helye.

Piarista (egyetemi) templom:
Magának a templomnak a címerén túl, a piarista rend címere érdekes ennél az épületnél. E templom belső terében, különösen kriptájában, igen nagyszámú főnemesi, nemesi címer maradt fenn. Ide temetkezett 1700 után az erdélyi római katolikus elit, például az altorjai gróf Apor, a bethleni gróf Bethlen, a keresztszegi gróf Csáky, a hallerkői gróf Haller, a mezőkövesdi báró Huszár, a branyicskai báró Jósika családok.

2016. február 25. Csütörtök. (17:00)

A pozsonyi Kecske kapu melletti evangélikus temető, különös tekintettel a genealógiai vonatkozásokra

Előadó: dr. Németh Szilvia (történész, Pozsony, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (elnök)
Helyszín: MNM, Lapidárium

A Pozsonyban elő evangélikusok a város különféle helyszínein, általában a település szélén alakították ki a 16–17. században temetőiket. A mai evangélikus temető létrehozása a 18. század 80-as éveiben történt, s több áthelyezés után került a mai helyére. A terepadottságok rendkívül érdekessé teszik a helyszínt. A temetőt a 20. század közepéig használtak (az eredeti ravatalozót 1980-ban bontották le). A temetőbe kezdetben csak evangélikusokat temettek, ám a 19. század elejétől már reformátusokat is helyeztek ide, majd 1918 után vált lehetővé más vallásúak temetkezése is.

A temetőt több parcellára osztottak. A legrégebbi fennmaradt sírban Kochmeister György gyógyszerész nyugszik, aki 1722-ben született, s 52 évet élt. A Geletneky család síremlékén ma is megtalálható címerük is. Fellelhető itt több nevezetes személy síremléke. Néhányuk Pozsony városához kötődik szorosan, mint például Éder István (1843–1915) könyvkiadó, nyomdász, mások a Pozsonyhoz közel fekvő városokban fejtették ki tevékenységüket, mint például Wolfel Sámuel (1806–1867) és Sándor, akik a modori evangélikus gimnázium tanárai voltak. Ismert továbbá Kováts Martinyi Gabriel (1782–1832), kiemelkedő evangélikus lelkész, tudós. Itt nyugszik Heckenast Gusztáv (1811–1878), jelentős pozsonyi nyomdász és kiadó, Thaly Kálmán (1839–1909), történész, politikus, Wowy Fritz, aki hősi halalt halt az I. világháborúban, Jeszenák Janos (1800–1849), aki mártírként halt meg, Jurenak Ádám (1772–1837), ismert politikus és mások.

2016. március 31. Csütörtök. (17:00)

Lőcsei evangélikus családok

Előadó: Czenthe Miklós (levéltár-igazgató, Evangélikus Országos Levéltár, Budapest)
Az ülést vezeti: Kovács Eleonóra (főtitkár)
Helyszín: MNM, Pollack-terem

Az 1945-ös evakuálás, kitelepítés, üldözés következtében a régi lőcsei német és magyar polgárcsaládok már nem élnek a városban. Emlékük jórészt összeforrt a lőcsei evangélikus gyülekezet történetével. A Hain, Spillenberg, Schwab, Günther, Pfanschmiedt-Zsedényi, Probstner családok nemcsak Lőcse, hanem a Szepesség és részben az ország történetében is jelentős szerepet játszottak.

Lőcse a 13. század második felétől a szepesi szászok fővárosa, az újkorban Szepes vármegye székhelye, az öt, illetve hat északkelet-magyarországi szabad királyi város egyike. Lőcse a reformáció elterjedésekor a lutheri irányt vette át, amely 1544-től 1674-ig a város hivatalos és lényegében egyedüli vallási felekezete volt: ide tartozott a város mindhárom temploma, köztük a híres főtéri Szent Jakab-templom. Az 1681-es soproni országgyűlés után artikuláris hely, ahol az evangélikusok szabadon gyakorolhatták vallásukat. A városfalon kívül, a ménhárdi kapu előtt, 1687-től állt az első, 1713-tól 1837-ig pedig a második lőcsei evangélikus fatemplom. Ma ennek a helyén áll az evangélikus temető, amelyben 1958 óta nincs temetkezés, síremlékei a régi lőcsei-cipszer polgárcsaládok emlékét örökíti meg. A főtéri evangélikus nagytemplom két karzatán őrzik az értékes evangélikus levéltárat és könyvtárat, amely a lőcsei evangélikusokra, Lőcsére, de a Szepességre vonatkozóan is értékes anyagokkal bír.

2016. április 28. Csütörtök. (17:00)

Presztízs és mintaadás a református lelkész családokban

Előadó: dr. Örsi Julianna (a néprajztudomány kandidátusa, ny. múzeumigazgató, Túrkeve, MHGT)
Az ülést vezeti: Katona Csaba (alelnök)
Helyszín: MNM, Pollack-terem

Egy nagykunsági származású, de az Érmelléken meggyökeresedett lelkészcsalád életén, sorsán keresztül mutatja be az előadó a kisebbségi sorsban osztozó lelkészek mintaadását, magatartását a 20. században. Mi jellemezte őket? A kiemelkedő tehetségű gyermekeket egykori tanáraik javaslatára taníttatták szüleik. A lelkészek párválasztásánál gyakori szempont volt az azonos státuszú, műveltségű családok kapcsolatteremtése. Kivételszámba ment, ha valaki más nemzetiségű párt választott magának. A lelkészcsaládokban gyakori volt a 20. század folyamán a több gyermek (5–7 gyerek) vállalása.

A lelkészcsaládok mintaadók voltak egyházközségükben. Kezdeményező, szervező és irányító közösségi emberek, akiket a háttérből segítettek a lelkészfeleségek. Áldozatos tevékenységükben (örömben és bánatban) összhangban küzdöttek a magyar református közösségek fennmaradásáért, fejlesztéséért. Saját gyermekeik számára is példát mutattak, akik sokszor követték, vállalták szüleik nehéz sorsát. Igyekeztek gyermekeiket értelmiségi pályára irányítani (lelkész, tanár, orvos, művész). Többgenerációs lelkészcsaládok jöttek létre. A romániai kommunista üldöztetésben a végsőkig helytálltak. A bemutatott családra a lokális mobilitás jellemző. A helyváltoztatás indító okai: a továbbtanulás lehetőségének keresése, állami és egyházi szervek határozata (munkahely és lakás tekintetében), jobb (nyugodtabb) életkörülmények keresése (főleg külföldön).

2016. május 26. Csütörtök. (17:00)

Egy jeles mérnökcsalád a 19. századból, a Hieronymiek

Előadó: Debreczeni-Droppán Béla (történész-szakmuzeológus-levéltáros, Magyar Nemzeti Múzeum Központi Adattár és Digitális Képarchívum, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Kollega Tarsoly István (alelnök)
Helyszín: MNM, Pollack-terem

Ma már csak a hidrológusoknak és a közlekedésmérnököknek, illetve e két tudományág történetét kutatóknak mond valamit az a név, hogy Hieronymi. Pedig ez a név a 19. században egyet jelentett a magas színvonalú tudással, a szakértelemmel. A család két neves mérnököt adott a hazának és az előadás elsősorban kettejük, apa és fia pályáját kívánja bemutatni.

A württembergi családból származó, de már Győrben született apa, Hieronymi Ottó Ferenc (1803–1850) a reformkor egyik legkiválóbb mérnöke volt, akinek nevéhez fűződik például a legelső magyarországi vaspálya, a pozsony–nagyszombati lóvasút megtervezése és kivitelezésének vezetése (1846). Személyében a magyar hidrológia egyik jeles alakját is tisztelhetjük, aki jelentős szerepet játszott a hazai folyók vízrajzi felmérésében. Például Vásárhelyi Pál munkatársaként a dunai mappáció vezetője volt, amely tevékenysége a Duna (akkori) magyarországi szakaszának teljes helyszínrajzi felmérését eredményezte. Hieronymi Ottó hadmérnökként a szabadságharc küzdelmeiben is részt vett, Görgey hadtestében szolgált, amiért 1849 után börtönbe került. Az Újépületben eltöltött néhány hónapos vizsgálati fogság alatt szerzett betegségében halt meg 1850 áprilisában.

Az előadás nagyobbik részében a fiúról, Hieronymi Károlyról (1836–1911) lesz szó, aki édesapjához hasonlóan kiváló vízmérnök volt, a magyar folyószabályozás és árvízmentesítés egyik legnagyobb alakja, akit szaktudásának elismertsége a magyar politikai élet vezető köreibe emelt. A kiegyezést követően először a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumban lett miniszteri (elnöki) titkár. Minisztériumi munkája alatt az 1870-es években szinte minden közműfejlesztés az ő irányítása és elképzelése alapján valósult meg Magyarországon. Minisztériumát elhagyva, 1882-ben az általa újjászervezett Osztrák–Magyar Államvaspálya Társaság (a MÁV jogelődje) első vezérigazgatója lett. A fenti beosztásaival párhuzamosan 1875-től több évtizeden keresztül országgyűlési képviselőként is működött, sőt miniszteri tárcát is kapott. 1892 és 1895 között például a Wekerle-kabinet belügyminisztere volt, és ő dolgozta ki, majd terjesztette be az állami anyakönyvezésről szóló híres törvényt. Két ízben lett még kormánytag: 1903 és 1905 között, valamint 1910-től haláláig kereskedelmi miniszter. Nagy országos részvéttel a Magyar Nemzeti Múzeumból temették, ahonnan megelőzőleg Kossuth Lajost és Jókai Mórt kísérték utolsó útjára.

Az előadás nemcsak a Hieronymi család két jelentős személyéről szól majd, hanem a családi viszonyokat is bemutatja valamelyest, elsősorban Hieronymi Károly házasságát Várady Gabriellával, aki a korszak neves máramarosi országgyűlési képviselőjének, Várady Gábornak (1820–1906) a lánya volt. E házaspár családi hagyatékának számos értékes kincse a leszármazottaknak köszönhetően ma is megvan, és ezen az előadáson kerülhet először a szakmai nyilvánosság elé.

2016. június 30. Csütörtök. (17:00)

Egy szfragisztikai kézikönyv tapasztalatai

Előadó: dr. Rácz György (történész, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgató-helyettese, MHGT)
Az ülést vezeti: Debreczeni-Droppán Béla (titkár)
Helyszín: MNM, Pollack-terem

A szfragisztika területén többé-kevésbé megfigyelhető a folyamatosság, sőt az 1960-as évektől már a fejlődés is. Szfragisztikával viszonylag sokan, sokféleképpen foglalkoztak az elmúlt évtizedekben, de az elmúlt hetven évben nem jelent meg összegző jellegű pecséttani kézikönyv. Az előadó egy olyan összefoglaló kötet készítésének tapasztalatait osztja meg a hallgatósággal, amely a legújabb kutatási eredményeket is hasznosítja. Ezeken kívül pecséttani érdekességekre, és az említett új eredményekre is felhívja a figyelmet.

A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2015. II. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack-termében tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.).

Részletes program:

2015. szeptember 24. Csütörtök. (17:00)

A soproni gazdapolgárok: a Göschl család példája

Előadó: dr. Krisch András (főlevéltáros, Soproni Evangélikus Gyűjtemények)
Az ülést vezeti: dr. Kollega Tarsoly István (alelnök)

A Göschl család példája egy tipikus gazdapolgári család történetét, hétköznapjait szemlélteti. Az ellenreformáció elől menekülve a 18. század közepén érkeztek a szabad királyi városba, s Andreas Göschl 1768. február 26-án kapta meg a polgárjogot. A család tagjainak – akiknek a 20. század közepéig a szőlőművelés volt a fő bevételi forrása – életén keresztül az előadás ismerteti Sopron gazdaság – és társadalomtörténetének a vizsgált időszakra vonatkozó szeletét is. Egy család példáján azt az ívet látjuk kirajzolódni, amelyet ez a tipikus soproni társadalmi réteg évszázados története folyamán bejárt.

2015. október 29. Csütörtök. (17:00)

Válogatás a magyarországi római katolikus egyház heraldikai emlékeiből

Előadó: dr. Rainer Pál (történész, Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (elnök)

Hazai címertanunk sajátos és meglehetősen elhanyagolt részterülete az egyházi heraldika. Az előadás közel 800 év magyar középkori és újkori római katolikus egyházi heraldikai anyagát tekinti át vázlatosan.

A papság középső és alsó rétegének címerhasználata – természetesen szerényebb keretek között – rendszerint a főpapi címerhasználatot igyekezett követni. Az európai gyakorlattól eltérően Magyarországon az egyházmegyéknek nem alakultak ki saját címereik (bár kísérletek előfordultak e téren is), az egyes püspökségek, érsekségek mindenkori hivatalban lévő főpapjuk családi címerét használták. Az egyházi testületek (konventek, káptalanok) jobbára védőszentjeikkel ellátott pecséteket alkalmaztak. Címereket elvétve, csak az újkorban használtak.

2015. november 26. Csütörtök. (17:00)

A magyarországi protestáns egyházak címerhasználata

Előadó: dr. Szabadi István (levéltár-igazgató, Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltára)
Az ülést vezeti: Katona Csaba (alelnök)

A késő középkori egyházi címerhasználat jellemző vonása, hogy a szentek és bibliai jelképek korábbi használata helyett az egyházban is az öröklött családi címerek váltak uralkodóvá. Úgy tűnik, a reformáció ebben is szakítást jelentett kora elvilágiasodott gyakorlatával szemben. Jól szemlélteti ezt már Luther Márton címerhasználati gyakorlata is, aki családja régi címerét átalakítva alkotta meg személyes jelképét. A Luther-rózsa aztán az egész evangélikus egyház jelképévé, címerévé vált, Magyarországon is használják az evangélikus gyülekezetek, intézmények.

A holt heraldika korában vagyunk, amelynek legfontosabb vonásai jelentkeznek a protestáns címer- és pecséthasználatban. A heraldika tantárggyá vált, az első magyar címertan szerzője is református lelkész: Pápai Páriz Ferenc (1695). A protestáns címerek leegyszerűsödnek, pusztán jelképi szerepet töltenek be, ennek megfelelően előtérbe kerülnek a bibliai motívumok (reformátusoknál legelterjedtebb a zászlós bárány), de előfordul, hogy a pajzson csak szentírásbeli idézet szerepel. Gyakori az adott település templomának immár nem stilizált, hanem hiteles ábrázolása, ritkábbak a patrónus családjának címeréből származó jelképek. Azzal is találkozunk, hogy a politikai község és az egyházközség címeres pecsétje azonos, leginkább egyházi motívumokból áll. Ennek oka az is lehet, hogy az egyháznak nem volt pecsétje, de arról is szó van, hogy az eklézsia és község a kora újkorban nem vált ketté, nem különült el egymástól. Ez nemcsak a címeres pecsét használatában mutatkozott meg, hanem egy-egy adott iratot hitelesítők személyében is: a lelkész és a kurátor mellet ott vannak a községi testületek vezetői is, esetleg a nemesek hadnagya és a bíró. Egy adott egyházközség címere az idők folyamán változhatott, majd csak a 19. század legelején rendeli el a Helytartótanács a címer- és pecséthasználat rögzítését.

2015. december 10. Csütörtök. (17:00)

Közigazgatás-történet, archontológia, tisztviselői életpályák. A megyei levéltárak szerepe és lehetőségei a közigazgatás-történeti kutatások terén.

Előadó: dr. Fülöp Tamás (levéltáros, főigazgató-helyettes Magyar Nemzeti Levéltár)
Az ülést vezeti: Kovács Eleonóra (főtitkár)

Az elmúlt évtizedek során a magyar levéltáros szakmán belül mind határozottabb érdeklődés mutatkozott a közigazgatás-történeti alapkutatások iránt. Mind több megyei levéltárban kezdődtek meg archontológiai, prozopográfiai feltáró munkák, egyre több helyen készültek tisztviselői adattárak, archontológiai adatbázisok. A megyei tisztviselői adattárak összeállítása, a legfontosabb vármegyei, törvényhatósági, városi, járási, tanácsi, stb. tisztségviselők hivatali idejének adatbázisba rendezése, a történelmi korszakok szerint változó közigazgatási tisztségek, feladatkörök, jogosultságok tartalmi elemeinek rekonstrukciója, a primer források jellegéből, a kutatásmódszertani sajátosságokból és az intézményi adottságokból eredően elsősorban levéltárszakmai feladat. E munkák hordereje, a források sokszínűsége és kiterjedtsége miatt, a megyei archontológiai alapkutatások, illetve adatbázisok összeállítása és eredményes publikációja egy egész levéltáros munkaközösség számára jelentenek szakmai kihívást.

Követve más megyei levéltárak példáját, és felhasználva az időközben felhalmozódott szakmai, módszertani tapasztalatokat, 2011 tavaszán a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár munkaközössége is megkezdte a megye tisztviselői adattárának összeállításához szükséges alapkutatásokat. E munkák eredményei ma már kézzelfoghatóak: elkészült a megye közigazgatás-történetének összefoglaló feldolgozása, az intézményi honlapon egy folyamatosan bővülő és frissülő archontológiai adatbázis vált elérhetővé a kutatók és érdeklődők számára, és a kutatások eredményeiből számos tisztviselői életpályát, karriert bemutató tudományos publikáció is született.

Az archontológiai kutatások minden bizonnyal az elkövetkezendő időszakban is fontos szerepet kapnak a Magyar Nemzeti Levéltár adatbázis-építési és tudományos programjaiban. Az új szervezeti keretek között pedig a megyei levéltárak számára lehetőségek nyílhatnak a szakmai tapasztalatokat integrálni képes, átfogóbb módszertani alapokra épülő közös munkálatokra is.

A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2015. I. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack-termében tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.).

Részletes program:

2015. január 29. Csütörtök. (17:00)

Szent István lovagjai. A Magyar Királyi Szent István Rend egyes rendvitézeinek síremlékei, temetési helyei, különös tekintettel a társadalomtörténeti vonatkozásokra.

Előadó: dr. Pandula Attila (egyetemi docens, ELTE BTK, az MHGT elnöke)
Az ülést vezeti: dr. Spilenberg-Diószegi György (titkár)

Az előadás a Magyar királyi Szent István Rend rendvitézei síremlékeivel, sírhelyeivel kapcsolatos eddigi kutatásokat foglalja össze. E rendkívül komplex forrásanyag funerológiai, heraldikai, genealógiai, archontológiai, történeti ikonográfiai szempontból értékes adatokat tartalmaz.

Az előadó a témába vágó anyagból a közeljövőben 100 személyt kíván bemutatni, olyan rendvitézeket, akiket a történelmi Magyarországon helyeztek örök nyugalomra. Módszertani szempontból sem érdektelen az ennek kapcsán bemutatott reprezentatív minta, 22 személy síremléke, sírhelye. Mindez jól jellemzi a rendtörténet különböző időszakait.

1. csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula miniszterelnök (1867, nagykereszt), Tőketerebes
2. nagyfalusi Arany János költő, MTA titkár (1867, kiskereszt), Budapest
3. apponyi gróf Apponyi Antal nagykövet (1823, nagykereszt), Appony
4. herceg Batthyány Károly marsall (1775, nagykereszt), Németújvár
5. báró Bruckenthal Sámuel gubernátor (1765, kiskereszt; 1774, középkereszt; 1787, nagykereszt), Nagyszeben
6. herceg Esterházy (III.) Pál Antal miniszter, nagykövet (1817, nagykereszt), Kismarton
7. báró Fekete Mihály választott püspök (1857, kiskereszt), Esztergom
8. Bartholomeus Ludwig von Höhengarten alsómagyarországi bányagróf-helyettes (1779, kiskereszt), Windschacht
9. alsódraskóczi és jordánföldi Ivánka Imre Vöröskereszt főgondnok (1882, kiskereszt), Máriabesnyő
10. Jókai Mór író (1878, kiskereszt), Budapest
11. gróf Károlyi István politikus (1877, nagykereszt), Fót
12. Kopácsy József hercegprímás (1840, nagykereszt, illetve rendi prelátus), Esztergom
13. báró König Károly (rendi kincstárnokként kiskereszt), Tahitótfalu
14. Munkácsy Mihály festő (1896, kiskereszt), Budapest
15. péchújfalusi Péchy Imre politikus (1835, kiskereszt) Budapest
16. rónai Rónay Jácint kanonok (1873, kiskereszt) Pozsony
17. gróf Szécsen Antal főudvarnagy (1871, középkereszt), Pozsony
18. Szmrecsányi Dárius főispán (1885, kiskereszt), Pozsony
19. Thaly Kálmán történész (1901, kiskereszt), Pozsony
20. erdődi Török József altábornagy (1880, kiskereszt), Pozsony
21. Ürményi József országbíró (1776, kiskereszt; 1792, középkereszt; 1808, nagykereszt), Vál
22. Vajda Ödön ciszterci apát (1896, kiskereszt), Zirc

Az elnöki előadást követően kerül sor a következő könyvismertetőre:

Keöpeczi Sebestyén József címerművész

Előadó: dr. Szekeres Attila István (heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke, Sepsiszentgyörgy, MHGT)

Keöpeczi Sebestyén József halálának (1964. december 27.) félszázados évfordulójára jelent meg Szekeres Attila István „Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész” című, gazdagon illusztrált kötete, mely amellett, hogy végigkíséri a heraldikus életútját, művészetének ismertetésére helyezi a hangsúlyt.

Keöpeczi Sebestyén József (1878–1964) erdélyi címerművész, heraldikus, 1903–1914 között a Kolozsváron kiadott Genealogiai Füzetek munkatársa, 1903–1911 között társszerkesztője. A folyóiratban, melynek megszűnése után Budapestre távozott, közel száz rajza (főleg címerrajza) és tizenhat tanulmánya jelent meg. Ő illusztrálta Sándor Imre: „Czímerlevelek” (Kolozsvár, 1910 és 1912) című, két kötetet megért gyűjteményét, amelyben 259 heraldikai rajza jelent meg.

1915-től hivatalosan használhatta az Országos Levéltár megbízott címerfestője titulust. Ebben a minőségében ő rajzolta meg a Magyar Királyság 1915-ös középcímerét és pecsétrajzát.

Az I. világháborút követően a Székely Hadosztályban harcolt, annak fegyverletétele után tiszttársaival együtt a brassói Fellegvárba internálták. Onnan a háromszéki Köpec faluba került. 1919–1940 között itt élt családjával.

Nevéhez fűződik a Román Királyság 1921-es címerének megalkotása. 1926-ban címerekkel díszítette a köpeci református templom belsejét. Ő a fő illusztrátora Lukinich Imre: „A bethleni gróf Bethlen család története” (Bp., 1927.) című monográfiájának. A bécsi döntést követően Kolozsvárra költözött, s az Egyetemi Könyvtárban dolgozott.

Számos címertani, művészettörténeti, építészettörténeti tanulmányt közölt. Rengeteg címert festett, sok könyvjegyet rajzolt, emléktáblákat készített, címerekkel díszített családfákat állított össze. Művészetében főleg Bethlen Gábor korát idézte meg. Jelentős műemlékvédelmi tevékenysége is, de igazán kimagaslóan a heraldikát – címertudományt és címerművészetet egyaránt – művelte. Címerfestményei, heraldikai rajzai művészi kivitelűek.

Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.

2015. február 26. Csütörtök. (17:00)

„Volt egyszer egy betyárvilág” – Rózsa Sándor Békés megyei baráti köre a genealógiai kutatások tükrében

Előadó: dr. Seres István (történész, Békés)
Az ülést vezeti: Kovács Eleonóra (főtitkár)

Az 1947-es országos centenáriumi néprajzi gyűjtés során a gyűjtők az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc emlékei mellett a betyárvilágra vonatkozó néphagyományokat is igyekeztek összegyűjteni. A gyűjtőfüzetek számos helyi vonatkozású érdekességet is megőriztek. A Békés megyei Gyomán pl. Rózsa Sándor két barátjáról, Török Samuról és Petrásról beszéltek sokat, Kondoroson pedig Rózsa eredeti béklyóját mutatták meg, amelyet a betyár saját kezűleg ajándékozott egy Kapszela nevű barátjának.

Török Sámuel vagy Samu neve nem ismeretlen az olvasóközönség előtt. Fontos szereplője Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond örökbecsű műveinek, az utóbbi alapján készült nagysikerű TV-film sorozatban pedig Vadász Zoltán személyesítette meg. Ő az a régi, tapasztalt betyár, aki kötőféktépésben verseng Rózsa Sándorral, s miután összebarátkoznak, segít Rózsa Bandi kiszabadításában, később pedig, a Veszelka-tanyáról történt nevezetes kitörés során a pandúrok elfogják. Török valós személy volt, hódmezővásárhelyi nemes család sarja, aki 1845–1848 között bizonyíthatóan Rózsa egyik közeli betyártársa volt. (Török neve egyébként a Rózsa 1859. és 1872. évi tárgyalásainak hírlapi tudósításaiból vált ismertté, az 1845-ös események kapcsán.)

A gyűjtésekben szereplő másik két személy viszont nem bukkan fel a betyárvilággal kapcsolatos tudományos összefoglalásokban, szépirodalmi művekben. Rózsa Sándor 1848-as szerepét vizsgálva, a Békés megyei levéltárak (Békés vármegye, Szarvas és Orosháza városok, valamint Öcsöd község) anyagában kutatva kezdett körvonalazódni, hogy 1847–1848 fordulója körül a legendás betyárvezér kiterjedt Békés-Csongrád megyei baráti körrel rendelkezett, amelynek tagjai részint Hódmezővásárhely és környékéről, valamint a Békés megyei Szarvasról s a vele szomszédos két községből, Öcsödről és Békésszentandrásról, illetve Orosházáról kerültek ki. A korabeli források szerint Orosházán elsősorban Keresztes Jancsi és a helyi nemes Zalay család tagjai, Szarvason pedig Petrás János, Keller Hanzi (János) és társaik tartoztak Rózsa közvetlen baráti körébe.

A levéltári források tehát alátámasztják a jó 100 évvel később lejegyzett szájhagyományokat. A korabeli jelentések adatai alapján a betyárok családi adatait, vagyoni, társadalmi helyzetét is be tudjuk mutatni. A Gyomán említett Petrás János pl. jómódú szarvasi gazdacsalád sarja volt, akiről a gyulai börtön rabjegyzékéből kiderül, hogy egy szerencsétlen esemény kapcsán sodródott a betyárok közé. Egy halállal végződő lakodalmi verekedés miatt fogták el, de még útközben sikerült megszöknie. Az eseményt a szarvasi evangélikus anyakönyv is megörökítette, és a temetési bejegyzésnél, a halál okánál, az elkövető neve is szerepel! A Békés megyei betyárvilágot éppen a forradalom kitörése idején sikerült felgöngyölíteni, 1848 nyarán Rózsa minden valamirevaló itteni barátja a gyulai börtön lakója volt, és folyamatosan kérvényekkel bombázták a helyi vezetést, hogy engedjék ki őket Rózsa után harcolni. Jellemző viszont a Békés vármegyei törvényhatóságra, hogy miközben számos rabnak lehetőséget adtak arra, hogy önkéntesként csatlakozhasson a honvédsereghez, Rózsa betyártársainak minden ez irányú kérelmét visszautasították!

Jellemző, hogy a szarvasi betyárok sokszor becenevükön vannak említve a forrásokban, mely elnevezések szlovák nyelvűek. A kondorosi béklyó tulajdonosaként említett Kapszela („pásztortarisznya”) is egy ilyen ragadványnév. Tulajdonosának kiléte a szarvasi nemesség 1841. évi cselédlajstromából derül ki, ahol a későbbi szarvasi főbíró, nemes Boros Mihály juhásza, „Filó Mihály Kapszela” néven van bejegyezve! Mivel a „cselédek” (alkalmazottak) életkoruk, vallásuk szerint, valamint feleségük és gyermekeik nevével és korával voltak felsorolva, az illető juhász életrajzi adatait is sikerült levezetni. Az orális hagyományt tehát a levéltári forrás mellett a genealógiai kutatással is igazolni tudjuk. Neve azonban nem fordul elő a törvényszéki iratokban, és a Rózsa Sándorral, vagy egyáltalán a betyársággal kapcsolatos forrásokban. A Rózsával egyívású „Kapszela” minden bizonnyal nem is volt betyár, viszont Rózsa barátjaként ételt, szállást (búvóhelyet) nyújthatott neki, vagy az elhajtott állatok ideiglenes elrejtésében segédkezhetett.

Már O’sváth Pál sárréti csendbiztos és rendőrségi szakíró megállapítása óta közismert, hogy 1848 előtt a kisnemesség volt a bűnözés melegágya a bihari Sárrét vidékén. Ez a megállapítása természetesen a Biharral szomszédos térségre is igaz. Szinte minden településen megtalálható volt egy-két olyan kisnemesi család, amelyek több tagjának is köze volt a betyársághoz. Biharban pl. Berettyóújfaluban és környékén a nemes Zöld család tagjai (leghíresebb képviselőjük: Zöld Marci), Sarkadon pedig a Leelőssyek neve ismert, Békésben Gyomán az Izsók, Orosházán a Zalayak, Szarvason pedig a Ruzicskák hozhatóak összefüggésbe a korabeli betyárvilággal, és természetesen ehhez a körhöz tartozik a többször említett hódmezővásárhelyi Török Samu is.

2015. március 26. Csütörtök. (17:00)

Hiba a kréta körül – A jászárokszállási Móczár család „nemességének” kérdése

Előadó: Katona Csaba (történész, az MTA BTK TTI, a Magyar Történelmi Társulat titkára, Budapest, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (elnök)

A 19-20. század fordulóján Jászárokszálláson, Kiskunfélegyházán, sőt Budapesten is szép számmal éltek az Árokszállásról kirajzott Móczár család tagjai. A 20. század elejétől a család tagjainak egy része használni kezdte a „jászárokszállási” nemesi előnevet. 1645-ben ugyanis III. Ferdinánd nemességet adományozott Móczár Pál nevű hívének. Ezt erősítette meg I. Ferenc József 1905-ben. 1986-ban, amikor a család egyik leszármazottja összegezte kutatásait, azt rögzítette, hogy a „jászárokszállási” előnév az 1645. évi armálisban is szerepelt.

Ám a nemesség kihirdetésére abban a megyében került sor, ahol a nemességet elnyert személy lakhelye volt, így felmerül a kérdés, hogyan kaphatta Móczár Pál a „jászárokszállási” előnevet? Az eredeti oklevélben nem is szerepelhetett a 20. században hivatalossá vált Jászárokszállás elnevezés. Az armális szövegében valójában nem szerepelt a „jászárokszállási” előnév, azt az 1905. évi nemesség-megerősítés során kapta a család. De hogyan került oda?

Ha megpróbálunk választ adni a kérdésekre, különösen figyelemmel arra, hogy a család miként járt el a nemesség-megerősítés érdekében, azt tapasztalhatjuk, hogy több komoly ellentmondás is feszül a családi hagyományok és a történelmi tények között, a nemesség valós volta minimum kétségessé válik…

2015. április 30. Csütörtök. (17:00)

Heraldikai reprezentáció a kora újkori magyar uralkodókoronázásokon

Előadó: dr. Pálffy Géza (történész, az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója, Budapest)
Az ülést vezeti: Reisz T. Csaba (alelnök)

Az MTA BTK Történettudományi Intézete „Lendület” Szent Korona Kutatócsoportja vezetőjének, Pálffy Gézának az előadása arra keresi a választ, hogy a címerek, címeres zászlók és egyéb heraldikai emlékek milyen szerepet töltöttek be a kora újkori magyar uralkodókoronázásokon.

A történész elsősorban a 16–18. századi ceremóniák alapján kívánja felhívni a figyelmet arra, hogy a heraldikai reprezentáció mennyire meghatározó szerepet játszott a történeti Magyarország államiságának megőrzésében és a Magyar Korona országai hagyományainak ápolásában.

A hazai és külföldi levéltárakban és múzeumokban folytatott kutatásoknak köszönhetően az érdeklődők számos eddig ismeretlen, magyar és közép-európai különleges kinccsel ismerkedhetnek meg, mint például a legkorábbi Szent Koronás államcímerű zászlónkkal (1618), a legrégebbi horvát országzászlóval (1647) vagy az első budai uralkodókoronázás udvarmesteri pálcájával (1792).

2015. május 28. Csütörtök. (17:00)

Katonazenésztől nagykövetig… Egy literátus nemesi család és elágazásai a 19-20. században.

Előadó: dr. Csorba László (történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója)
Az ülést vezeti: Debreczeni-Droppán Béla (titkár)

Hogyan találkozott a székely festő a francia hugenotta társalkodónővel – Rómában? A cseh tamburmajor felesége miről vitatkozott a román tribunnal – Nagyenyed pusztulásakor? Aki operaénekesnek készül, hogyan lesz az MTI megalapítója? Az utolsó királykoronázási menetet vezető herold fia hogyan kerül a dachaui koncentrációs táborba? A sikeres orvos nonfiguratív festő fia miért megy gyári munkásnak a Horthy-korszak Magyarországán? A K. u. K. ezredeshez miért visz rossz vekkereket javítani a mátraalji falucska szocialista rendőre? Miért vegzálják Weiss Manfréd dédunokáját a politikai rendőrség III/III-as ügynökei?

Fejezetek a pesti Szegedy-Maszák család és rokonai történetéből.

2015. június 25. Csütörtök. (17:00)

Tudományos diszciplína vagy nemesi családfakutatás? A genealógia helye és szerepe a 18. századi Magyarország tudományos életében.

Előadó: dr. Soós István (történész, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa, MHGT)
Az ülést vezeti: dr. Kollega-Tarsoly István (alelnök)

A genealógia, a történelem egyik „szolgálóleánya”, a többi történeti segédtudománnyal együtt, a 18. században vált önálló tudományággá. Jóllehet előzményei már az előző két évszázadra visszanyúlnak, a genealógia tudományos diszciplínává azonban csak a genealógiai bibliográfiák, illetve a 18. század első felében napvilágot látott első, e tudományágról szóló s elméleti munkák nyomán vált.

A genealógia gyakorlati alapvetéseinek tudományos kidolgozásával, illetve gyakorlati alkalmazásával (J. Chr. Gatterer göttingai egyetemi tanár munkái) megszületett az önálló tudományos diszciplína. Magyarországon, a történetírás és a hozzá kapcsolódó tudományágak, a nyugat-európai historiográfia fejlődéséhez viszonyítva, jelentős késésben voltak. Ezt a lemaradást döntően meghatározta az a tény, hogy az új nyugat-európai történeti, történet-politikai, filozófiai és filológiai irányzatok és kutatási módszerek, hosszú évtizedeken át nem jelentek meg a hazai historiográfiában, amelyet a 18. század folyamán jórészt a jezsuita történeti iskola határozott meg. Az előadás ennek a lemaradásnak a tudománytörténeti okait és hátterét, valamint következményeit próbálja feltárni, különös tekintettel a genealógia hazai „sajátos változata” fejlődésének az elemzésével.

A kiállítás-megnyitó meghívója PDF formátumban letölthető ITT!

A Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára

„Armales Transylvanorum” – Válogatás az erdélyi fejedelmek címeradományaiból

címmel nagysikerű vándorkiállítást szervezett.

A rendezvény a Czeglédi Péter Református Gimnázium, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, a Magyar Levéltárosok Egyesülete és a Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára közreműködésével valósult meg. A kiállítás kurátora: dr. Szálkai Tamás, az MNL HBML munkatársa, ill. az MHGT rendes tagja volt.

A megnyitó programja:

1. Köszöntő (Kluch János, Czeglédi Péter Református Gimnázium, igazgató)
2. Megnyitó beszéd (Fülöp Tamás, Magyar Nemzeti Levéltár, főigazgató-helyettes)
3. Megemlékezés Dóka Klára levéltárosról (Ólmosi Zoltán, Magyar Levéltárosok Egyesülete, alelnök)
4. Öt éves az „Armales Transylvanorum” című kiállítás (dr. Pandula Attila, Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, elnök)
5. Tárlatvezetés (Szálkai Tamás, MNL Hajdú-Bihar Megyei Levéltára, a tárlat kurátora)

Az eseményen megemlékeztek Dóka Klára, lévai születésű levéltárosról; ezt követően dr. Pandula Attila, az MHGT elnöke tartott beszédet, méltatva a címereslevél-kiállítás jelentőségét.

Egy kép a rendezvényről:

Az eseményről beszámolt a Felvidék.ma hírportál is; a cikk mellékleteként a megnyitóról készített fényképek is megtekinthetők.

A programfüzet PDF formátumban letölthető ITT!

Szeretettel meghívjuk Tisztelt Tagtársainkat és az érdeklődőket

a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 2014. II. félévi előadásaira,

melyeket a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack-termében tartunk (1088. Budapest, Múzeum körút 14-16.).

Részletes program:

2014. szeptember 25. Csütörtök. (17:00)

A Pulszky család és Pulszky Ferenc. Képes családtörténet és személyi ikonográfia.

Előadó: dr. Cs. Lengyel Beatrix (történész-szakmuzeológus, a MNM Történeti Fényképtára főosztályvezetője, Budapest)
Az ülést vezeti: Debreczeni-Droppán Béla (titkár)

A képi források használatára, feldolgozásukra – természetesen 19. századi előzményekre is – támaszkodva, nagyjából az 1940-es évekkel kezdődően alakult ki a történeti ikonográfia. Kialakultnak tekinthetjük a feldolgozások szerkezetét, rögzültek bizonyos követelmények. Hosszú ideig azonban a fénykép – noha már Vayer Lajos felhívta a figyelmet arra, hogy a történeti ikonográfia tárgyaként kell kezelni – kimaradt a vizsgálatok sorából.

Az elmúlt öt évtizedben a fotográfia, mint történeti forrás és mint műtárgy, valós helyet kapott a történeti kutatásokban és múzeumi gyűjteményeinkben. Kialakult vizsgálatának módszertana, s a komplex történeti áttekintésekben a történeti rekonstrukció szerves, szemléletes részeként jelenik meg.

A magyar történeti ikonográfiai kutatások bázisát a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka és a Történeti Fényképtár együtt alkotják.

A Múzeum kiemelkedő igazgatója, a neves író, politikus és régész Pulszky Ferenc 200 éve született Eperjesen. A Pulszky család képes genealógiája mellett a hosszú életű, mozgalmas és fordulatos életpályát bejárt Pulszky Ferenc ábrázolásainak bemutatása – különös tekintettel az őt megörökítő fényképekre – egyfelől tisztelgés munkássága előtt, másfelől a történeti ikonográfia mint speciális kutatási terület szemléltetése, s a nemzeti múzeumi Történeti Tényképgyűjtemény értékeinek felvillantása is.

2014. október 30. Csütörtök. (17:00)

Kossuth és Görgei – meg a család

Előadó: dr. Hermann Róbert (történész, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest)
Az ülést vezeti: dr. Pandula Attila (elnök)

Közismert mondás, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, s hogy senki sem képes magát teljesen függetleníteni családi kapcsolataitól. Mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a rokoni viszonyok nemcsak a mi mindennapjainkat szövik át, hanem még az általunk nagyra becsült történelmi alakok is így voltak ezzel. A magyar nemesi társadalomban a rokoni kapcsolatok hihetetlen módon meghatározták egy-egy személy, egy-egy ág társadalmi pozícióját és lehetőségeit. Másod-, harmad-, negyedfokú unokatestvérek, közös déd- és ükszülők egyengethették valakinek a karrierjét, vagy − birtokperek esetén – keseríthették meg az életét.

A szabadságharc két jeles vezetője, Kossuth Lajos és Görgei Artúr egyaránt kiterjedt rokonsággal rendelkezett – Felső-Magyarországon alig volt olyan család, amely valamelyikük rokonságába bele ne tartozott volna. Ugyanakkor Kossuth az 1832-ben Zemplénből történt távozása, Görgei pedig a katonai pálya miatti korai külföldre távozása miatt viszonylag kevésbé tudta kihasználni a rokoni kapcsolatokból származó előnyöket, mint helyben maradó rokonaik.

1848-ban vezető pozícióba történő emelkedésük viszont a család és a családtagok szempontjából is felértékelte személyüket. Az előadás arra keresi a választ, hogy rokonságuk mely tagjai számíthattak részükről segítségre; illetve, hogy ők maguk érvényesítették-e a rokonsági szempontot személyi döntéseik esetén. Ez Görgei esetében értelemszerűen a katonai kinevezésekre, Kossuthnál viszont mind a katonai, mind a politikai pozíciók betöltésére vonatkozott/vonatkozhatott. Végül, megpróbálja rekonstruálni azon személyek körét, akik a Kossuth körül a kortársak szerint kialakuló „asszonyi kamarillát” alkották, s választ találni arra a kérdésre, hogy e kamarilla befolyásolta-e Kossuth személyi és politikai döntéseit.

2014. november 27. Csütörtök. (17:00)

A ponyvás szekértől a fejedelmi székig. A Thökölyek.

Előadó: prof. dr. Gecsényi Lajos (történész-levéltáros, a MOL ny. főigazgatója, Budapest)
Az ülést vezeti: dr. Kollega-Tarsoly István (alelnök)

1549. április 20-án, a kereskedők megnyugtatására, Ferdinánd király rendeletére, a bécsi városi börtönből szabadon bocsátották az alkalmanként gyulai vagy debreceni lakosként említett Thököly Sebestyén kereskedőt, akit vesztegetés és csempészés gyanújával hetekkel korábban vettek őrizetbe. Thököly azoknak a magyarországi tőzséreknek az egyik meghatározó képviselőjeként vált ismertté, akik a nyugat-európai piacokon oly keresett magyar szarvasmarhát Bécsig vagy éppen Nürnbergig, Augsburgig hajtották. Több mint két évtizednyi szünet után ismét egy Thököly Sebestyén bukkant fel több kereskedőtársával egyetemben a császárvárosban. Az őrizetbe vett és fegyvercsempészéssel vádolt Thököly ekkor már néhány éve nem csak ismert nagyszombati polgár, de tökölházai előnévvel büszke nemesember. Kifinomult mívességgel készült armálisát 1572. október 22-én állították ki.

Kiterjedt kereskedelmi kapcsolatai éppúgy behálózták az egész hódoltságot, mint Felső-Magyarországot. A meredeken felfelé emelkedő pálya jelentős vagyoni gyarapodással járt együtt. Ez tette lehetővé, hogy 1578-ban páratlan ajánlatot tegyen, 50 ezer tallért kínáljon a legjelentősebb német bankárcsalád, a Fuggerek kezén lévő vöröskői/bibersburgi uradalomért. Az ügylet uralkodói jóváhagyás híján meghiúsult, de nyolc esztendővel később, nagy küzdelem árán, már Késmárk városa és a hozzá tartozó falvak és a savnyiki vár zálogtulajdonosa. Mindehhez bizonyára hozzájárult az is, hogy 1580-ban özvegyemberként oltárhoz vezette nagylucsei Dóczy Zsuzsannát, egy régi ismert főnemesi család leányát. A pálya következő állomásán 1593. augusztus 20-án a prágai várban kelt bárói diploma „Késmárk bárója” címmel a főrendek közé emelte az evangélikus nemespolgárt, az egykori hódoltsági kereskedőt.

A magyar társadalomban egyedülálló karrier betetőzéseként ő, akit egykor törökbarátsággal vádoltak, a saját költségén fogadott lovasokkal vett részt 1598 márciusában Adolf Schwarzenberg és Pálffy Miklós oldalán Győr visszafoglalásában, majd 1606-ban a rendek megbecsüléseként Illésházy István mellett a bécsi béke aláírásán. Amikor egy esztendővel később meghalt, hatalmas pompával helyezték örök nyugalomra a késmárki templomban. Ott, ahová 300 esztendővel később a dédunoka, a család utolsó férfi tagja, a hányatott sorsú fejedelem Thököly Imre hamvai is megtértek a kis-ázsiai száműzetésből.

A kor szokása szerint élete alkonyán jó előre elkészített végrendeletében, mintegy „megelőlegezve” a következő évszázad hitbizományi intézményét, nem osztotta fel birtokait gyermekei között, hanem elsőszülött István fiára hagyta Késmárkot. A művelt, külföldön iskolázott István, 1623-ban Thurzó György nádor leányával, Katalinnal kötött házasságával megkapta Árva várát és uradalmát, majd pedig a grófi címet. Ezzel a Thököly család ismételten megerősítette a Magyar Királyság arisztokráciájában elfoglalt helyét. Apja vagyongyűjtő habitusa azonban mind nála, mind ugyancsak István nevű fiánál töretlenül megmaradt. A kortársak szerint ifjabb István gróf, aki kapcsolatban állt a Wesselényi Ferenc nádor vezette rendi mozgalommal és 1670-ben akkor halt meg, amikor a császári csapatok Árva várát ostromolták, egy ízben megjegyezte: „…mi haszna az ékszereknek, kincseknek, jobb pénzre fordítani és jószágot venni rajtok…”

2014. december 11. Csütörtök. (17:00)

Eltűnt zászlók nyomában. A katonai zászlók típusai és használatuk a Nagy Háborúban.

Előadó: Cs. Kottra Györgyi (a Hadtörténeti Intézet és Múzeum ny. muzeológusa, Budapest, MHGT)
Az ülést vezeti: Reisz T. Csaba (alelnök)

Előadásomban a Monarchia hadereje által használt császári és királyi, magyar királyi csapatzászlókkal, a menetzászlókkal és mindezek háború alatti sorsával foglalkozom. Az 1915-ben kiadott, az új típusú csapatzászlókra vonatkozó rendelet következtében került sor 1916-ban az úgynevezett „zászló-visszavonási” rendelet kiadására, amelynek nyomán sajátságos helyzet alakult ki a harcoló csapatoknál. Kitérek arra, hogy miként válhatott egy ilyen fontos rendelet „fantomrendeletté” – hiszen nyoma a kor dokumentumai között, bár széles körben hivatkoznak rá, mind a mai napig fellelhetetlen –, továbbá, hogy mi indokolta/indokolhatta kiadását. Bemutatom a rendelet nyomán megjelent menetzászlók fajtáit és a körülöttük kialakult spontán kultuszt, valamint azt, hogy hogyan hatott mindez a vegyes nemzetiségű állományra.

Foglalkozom az 1915-ös rendelet előzményeivel is, a haditengerészet képviselőinek az új zászlórendelettel kapcsolatban a magyar országgyűlésre gyakorolt nyomásával, illetve a zászlórendelet fogadtatásával a hadseregben és a civil szférában. Bemutatom az évszázados hagyományokkal szakító új csapatzászlókat és szerepüket a háború végén.

Összefoglalómban kitérek arra, hogy a nem következetesen végrehajtott zászlóvisszavonás és az annak eredményeképpen kialakult vegyes zászlóhasználat, tehát a megszokott, változ(hat)atlannak ismert, állandó(nak tudott) kommunikációs jel eltűnése és/vagy megváltoztatása milyen hatást gyakorolt a katonákra a fronton és a háború után.